Hosszúra nyúló percek óta állok majdnem mozdulatlan a régimódi tölgyfaajtó előtt. Ökölbe szorított kezem a mellkasom és az ajtó közt félúton megdermedt. Újra és újra elhatározom, hogy kopogtatni fogok, aztán az ujjaim valahogy mégsem engedelmeskednek, inkább szétterülve rásimulnak a mellkasomra, mintha így lecsillapíthatnák valamelyest háborgó szívemet. Mély levegő.

Amikor végre csitul kicsit a bordáim közt dúló vihar, újra próbálkozok. Elhúzom a kezem az ingemről, ökölbe szorítom az ujjaim, és mozdulok az ajtólap felé.

Nem megy.

Most meg a lelkem háborog, szinte üvölt rám, hogy ne tegyem. Figyelmeztetni próbál, hogy fájni fog, ha kinyílik előttem ez a ház. Még magányosan is jobb, mint kitaszítottan.

Elég ebből!

Erőszakkal előrelendítem az öklöm, és erőteljesen megkopogtatom a kemény tölgyfát.

Válaszul vidám gyermekhang szűrődik ki a küszöb alól, csilingelve, kacagva. Nekem kódolva azt üzeni: semmi keresnivalód itt!

– Apa, vendég jött, gyere, nyiss ajtót, engedd be!

Bántja a fülem a nevetése, bántja, ahogy kiáltja: „apa!”. Elszégyellem magam, amiért így érzek, de csak félig sikerül elnyomnom a fellobbanó irigységet.

Léptek közelednek, kattan a zár, feltárul az ajtó.

Ott áll előttem.

Ugyanolyan magas, mint én, borostás álla hegyesen ugrik előre, bronzbarna arcából világítva tekintenek rám a sötétkék szemek. Boldognak tűnik. A kisfiú a lábába csimpaszkodva néz fel rám hatalmas, mindent tudó szemeivel.

– Segíthetek? – szólít meg a mély férfihang.

Cserepesre száradt ajkaim alig nyílnak szóra, de muszáj megtennem. Minden bevezető nélkül belevágok, tiszteletlennek és neveletlennek tűnve, pedig nem vagyok az. Fiatalsága ellenére az én édesanyám megtanított az életre.

– Igen. Horváth Borbála fia vagyok.

Életemben először látom, milyen az, amikor egy ember szemeiben felcsillan a felismerés, átsuhan a döbbenet, előtolakszik a lélek. Mintha érzelmek hullámzó hada borítaná el azt a sötétkék íriszt. Másodpercek csak, míg bámuljuk egymást, aztán a lélek visszabújik az odujába, a férfi pedig rezzenéstelennek tűnő arccal néz végig rajtam.

– Apa, ki ez a fiatal bácsi? – rángatja a nadrágját a kisfiú.

Az „apa” ádámcsutkája megugrik, aztán csendesen annyit felel:

– Nem tudom.

Lábaimból minden erő kiszalad, de kitartok, nem zuhanok össze, most még nem. Majd később.

Nem tudom.

Visszhangzik elmémben a két szó: meg nem született kötelékünk gyilkosa.  Közénk furakodik anélkül, hogy esélyt adna. Magamban gyűlölöm az elmúlt napokban felgyülemlett ábrándokat, mert most fájdalmasan mardossák a mellkasom. Mondanom kellene valamit válaszul, nekiállhatnék magyarázkodni, megmondhatnám a nevem, ami talán ismerősen csengene, – talán nem.

Míg a válaszomra vár, lopva a háta mögé sandít, be, a békés, csendes házba, mintha attól félne, valaki rajtakapja, hogy itt áll velem szemben. Mintha ez bűn lenne.

Kiszáradt számmal szinte öntudatlan formálom a választ.

– Bocsánatot kérek. Nyilván rossz helyen kopogtattam.

Sarkon fordulok, reszketeg lábaimon lassan lépdelve hagyom el a verandát. Hátamba fúródva érzem az utánam bámuló tekinteteket, kezeimet a zsebem mélyébe rejtve indulok el a kertkapu felé. Anyám utolsó levele az ujjaim közé furakszik és szinte égeti a bőröm. Kibokszolt cipőimet egyre szaporábban szedem, semmi mást nem szeretnék most, mint minél távolabb lenni innen, elfelejteni ezt a kínt, ami nyomaszt. A gyökértelenség kínját. Kibírhatatlan, hogy nincs mibe kapaszkodnom, a szél szabadon cibálhat bármerre, mint valami ócska rongyot, ami ha valaha tartozott is valahová, most megtépázva repül tovább.

Előhúzom a levelet.

Még érzem rajta anyám kölnijét, ahogy a betegség-szagú verítékével összekeveredve beleivódott a papírba. Még érzem rajta az érintésének nyomát. Látom magam előtt, ahogy gyenge, remegő ujjaival ráírja, amit muszáj tudnom.

Hiába.

A jövő, ami az enyém lehetett volna, elszállt a két kiejtett szóval együtt: nem tudom.

Széthajtogatom az agyonolvasott, gyűrött lapot. Szóról szóra tudom már, mi van ráírva, most mégis elolvasom. Talán csak azért, hogy édesanyám velem legyen ebben a pillanatban.

Drága fiam! Túl fiatalok voltunk még, amikor fogantál, de igaz szerelem gyümölcse vagy. Apád jó ember. Nem vállalhatott, mert előtte állt az élet: a tanulmányok, az álmai… de tudom, hogy jó ember. Keresd meg őt! Nagy Kornélnak hívják, és Pécsett lakik. Annyit mondj neki, Horváth Borbála fia vagy. Tudni fogja. Tudnia kell.

Dühtől és fájdalomtól hajtva összegyűröm a levelet, és már éppen kilépnék a kiskapun, amikor a hátam mögül hang szólít.

– Várjon egy pillanatra! – kiált utánam a férfi.

Megtorpanok, reménytől vibráló szívvel pillantok hátra.

– Talán egyszer eszembe jut – mondja egészen halkan, miközben a kisfiú kezét szorongatja. Hosszan kapaszkodik a tekintetembe, mielőtt útnak ereszt. Alig észrevehetően bólintok csak, mielőtt tovább indulnék, a mellkasomban szétáradó remény pedig erőt ad, hogy kivárjam azt a pillanatot, amikor apámnak talán egyszer eszébe jutok.

Pelesz Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenhat éves korom óta írok. Voltak időszakok, amikor nem ragadtam tollat, de…