Életemben először láttam ekkor túl az emberi testen.

Ahogy a szépséges arc fölé hajoltam és beletekintettem az égszínkék szempárba, úgy suhant végig rajtam a felismerés: ennél sokkal többek vagyunk. Nem szövetek, szervek, biológiai folyamatok, még csak nem is gondolatok, érzések által vezérelt élőlények. Sokkal többek.

A kristálytiszta tekintetből kiolvastam a végtelent.

Eleinte csak megmártóztam benne, óvatosan, élveztem az eddig ismeretlen érzést, ami körülölelt. Aztán belemerültem teljesen.

Láttam a Mindenséget.

Azt, hogy mind egyek vagyunk, azt hogy mindannyian fénylő lelkek vagyunk az univerzum égboltján. Láttam, hogy igenis létezik béke, vég nélküli, szeretetteljes boldogság. Láttam azt, hogy velünk együtt minden örökkévaló, örökké körforgó, tökéletes teljesség.

Láttam azt, hogy van Isten.

A kristály-szempáron keresztül néztem őt, ő pedig engem. Egyetlen dolgot szerettem volna ekkor: összeolvadni ezzel az elém táruló lélek-tengerrel.

Láttam a helyet, ahová hirtelen vágyakozni kezdtem.

Felvillant a gondolat: miért? Miért szakítjuk ki magunkat abból az egységből, miért akarunk itt emberekké válni, magányosan, sokszor kínok közt járni az utunkat, miért választjuk a fájdalmat, a betegségeket, a testbe zárt létet, amikor létezik a tökéletes egység, ahol senki nem magányos, senki nem fél. Ahol egyetlen boldog lélektengerként létezhetünk a végtelenben.

Láttam, hogy van Isten.

És láttam, hogy a kék szempáron át felém küldi a feladatot, ami mindennél csodálatosabb: embernek lenni. Megtanulni szeretni akkor is, ha közben fáj; megtanulni örülni akkor is, ha nehéz; megtanulni továbbmenni, bármekkora is az akadály; megtanulni hinni akkor is, ha nincs bizonyosság… megtanulni embernek lenni, és mindig, minden pillanatban embernek maradni.

A fénylő szemekre aztán apró pillákkal szegélyezett szemhéjak csukódtak, én pedig visszazökkentem testem fájdalmas valójába. Mintha kiszakítottak volna magamból.

– Most már el kell vinnünk, anyuka – szólított meg egy kedves hang, és felém nyúlt.

Kiemelte karjaimból a kisbabámat, aki hangos sírással fejezte ki élete első nemtetszését.

Rémült arcot vághattam, mert a nővér mosolyogva megnyugtatott.

– Mindjárt visszahozom, csak el kell végezni a rutinvizsgálatokat.

Csak nehezen vettem rá magam, hogy beletörődjek az elszakadásba. Aztán amíg vártam, hogy visszakapjam őt, eltűnődtem az előző néhány percen.

Vajon minden édesanya látja ezt? Vajon mind bepillanthatnak ilyenkor a végtelenbe? Minden anya megérti ilyenkor, hogy igenis van Isten? Vagy szemük világát elhomályosítja a testüket mardosó, szinte elviselhetetlen fájdalom?

Éppen belém is hasít.

Összeszorítom a fogam, tűröm a testembe nyomuló fémet, a szúrást, a nyomást, tűröm, mert tudom, hogy muszáj. Össze kell varrni a szöveteket. A szöveteket, amik összetartanak, amik csak burkot vonnak körém, hogy ne szálljak szabadon, amíg itt vagyok a Földön.

Hogy könnyebb legyen, felidézem testbe bújt aprócska lélek-gyermekem tekintetét, ahogy az előbb megmártóztatott magában.

Hálát adok, amiért fájdalmaim közepette is megláttam a csodát. Boldog vagyok, amiért fáradtságomban is volt erőm a karomba venni őt azonnal, ahogy megérkezett, amiért így láttam láthatatlant: a csupaszon maradt lelkét, mielőtt teljesen beleolvadt volna a fizikai létbe.

Így már minden könnyebb.

Már tudom, hogy létezik a legtisztább szeretet. Tudom, hogy mindannyian egyek vagyunk, az elszakadás mindig csak átmeneti. Tudom, hogy minden pillanatban hazavárnak minket, hogy újra egyesüljünk.

Tudom, hogy létezik Isten.