Akai Katalin

                  A legnagyobb kincs

Szemüveges, szőke kislány bandukolt az út szélén, egyik copfjából hiányzott a masni, míg a másikban fehéren kókadozott. Sápadt arcáról a szeplők szinte le akartak ugrani, úgy virítottak. Kopott, magas szárú fűzős cipőjéből vékony virgácsokként bújtak elő pamutharisnyás lábai, hogy aztán eltűnjenek sötétkék szoknyája alatt.

Verőfényes tavaszi nap volt, az árokparton virágok nyíltak, de ő nem figyelt rájuk. Máskor szedett volna egy kis csokrot Édesanyjának.

Bőszen rugdosta a kavicsokat útközben, valahol ki kellett adnia haragját magából. Hátán nagy iskolatáskát cipelt, – vagy talán a táska vitte őt, – hiszen magassága, és testsúlya jócskán elmaradt a többi első osztályosétól. Lassan haladt, hogy minél később érjen haza, mert tudta, hogy a hiányzó masniért, és a térdénél jó nagy lyukon szellőző harisnyáért nem fogják otthon megdicsérni, az intőről már nem is beszélve.

Vacak egy nap volt!

Akárcsak a legtöbb ősz óta, amióta iskolába jár. Pedig alig várta, hogy mehessen suliba, – még a doktor bácsinak is megígérte, hogy nem lesz olyan válogatós, megeszi, amit kap, és nem lesz sokat beteg, – csak engedje iskolába menni.

Néhány rossz fiú az osztályban őt szemelte ki, állandóan bántották, rugdosták, még az uzsonnáját is elvették. Az utóbbit annyira nem bánta, nem szeretett enni, így legalább nem kellett haza vinni, és újabb dorgálásokat kapni érte.

A szünetben ismét rátámadtak, lökdösték és elgáncsolták. A masni elveszett a hajából, és az új harisnyája is kiszakadt.

  • Na, mi van már? Megint itatod az egereket? – csúfolták, amikor sírva fakadt.
  • Hagyjatok békén, szólok a tanító néninek! – kiabálta, miközben szemüvegét kereste a földön.
  • Menj csak, úgy sem hiszi el! Nem látta senki, igaz?

Ráadásul olvasás órán berepült valami az osztályba és pont az orrára szállt. Panni elzavarta, de Klári néni pont akkor nézett oda, és intőt adott neki.

  • Óra alatt legyeket kergetett, ezért megintem! – Írta az ellenőrzőbe, és az ő magyarázatát meg sem hallgatta. Rászólt, hogy most már maradjon nyugton, mert kizavarja az osztályból.

A tanító néninek is rossz kedve volt miatta. Szünetben, az egyik tanár bácsival beszélgetett, ezért nem vette észre, amikor a fiúk lökdösték, és rugdosták Pannit. Bezzeg az igazgató bácsi, aki éppen arra járt, észrevette mi történik, rendet csinált, a fiúkat magához rendelte az irodájába, és a tanító nénit csúnyán megszidta.

Most, hazafelé vánszorogva azon gondolkodott, hogy mindjárt itt van az „Anyák napja”. Vajon mit tudna adni anyukájának?

Most született neki egy új, sokkal szebb kislánya, annak még szeplője sincsen. Vele, meg a húgával, már alig foglalkozik az Édesanyja. Lehet, hogy el kellene menni világgá, és akkor megoldódna minden. Vagy esetleg meghalni, mint a nővére előző évben. Akkor már vele sem kellene többet mérgelődniük, és ő utána is annyit sírna az anyukája. Ezt az ötletet elvetette, mert nem szerette volna, hogy szomorú legyen a mamája. Arra gondolt, hogy valószínűleg keservesen sírna utána, mert régen nagyon szerette őt. Talán még most is, csak mindig fáradt, mert a kisbaba egész éjjel bömböl, és nem hagyja aludni a családot. 

Ekkor eszébe jutott az a „Vegyes iparcikk és ajándék üzlet”, amely mellett mindennap elment, és a kirakatában lévő sok szép pohár és porcelán, színes könyvek, csillogó töltőtollak, füzetek és csecsebecsék.

Ott biztosan találna valamit, amivel örömet szerezhetne az anyukájának. A múltkor is bementek együtt, Anyu beszélgetett a boltos nénivel, és nagyon nézegetett egy gyönyörű, picike porcelán vázát, hogy az milyen jó lenne hóvirágnak, meg ibolyának.

Igen ám! De neki nincs pénze, hogy bármit is vehessen. Ezen törte a fejét, amikor odaért a csillogó üvegű üzlethez.

Ági néni, a bolt tulajdonosa a járdát söpörte, és már messziről látta, hogy valami nincs rendben. Mindig figyelte a kislányt, amikor jött iskolából, mert Panni anyukája megkérte rá. Többször elzavarta a csöppséget kergető fiúkat is, és szinte mindig beszélgetett vele, ha éppen ráért.

  • Mi a baj, miért lógatod az orrod ezen a szép tavaszi napon? – kérdezte, és megsimogatta Panni gondterhelt arcát.
  • Hát tetszik látni! A harisnyám kiszakadt, a masnim elveszett, és még intőt is kaptam, pedig nem voltam hibás, Anyák napjára sem tudok adni semmit Édesanyámnak, és az anyukám megint szomorú és mérges lesz miattam. Hadarta a kislány egy szuszra, és zokogva az asszony kék munka köpenyéhez simult.
  • Nos, lássuk csak sorban a bajokat, hátha kitalálunk valamit. De először hagyd abba a sírást, mert így nem tudok gondolkodni!
  • Rendben van, hüppögte Panni, és reménykedve fordította könnyes arcát Ági néni felé.

Először vedd le azt a szakadt harisnyát! Amíg elmeséled az intőt, meg a többit, megstoppolom. Tudod, szenzációsan tudok zoknit, meg harisnyát stoppolni! Lehet, hogy észre sem veszi anyukád, vagy ha igen, nem neki kell megtenni. Tudom, hogy a babától most nem sok ideje van. Benn a boltban még duruzsolt a kályha, mellé ültette a kislányt, aki lábát lógázva mesélte el, az aznapi szörnyűségeket.

  • A szalag miatt se bánkódj, itt vásárolta Édesanyád nálam, van még belőle. Az árát meg majd ledolgozod. – Kacsintott a kislányra, és letörölgette maszatos arcát.
  • Köszönöm szépen! Szaladt fülig Panna mosolya, de azután elkomolyodott. Nagyon szeretném. De mit tudnék én dolgozni, hiszen a pultot sem érem fel?
  • Azt találtam ki stoppolás közben, hogy épp ma ültettem ki az árvácskákat, és egyéb virágokat a bolt elé, és milyen jó lenne, ha lenne valaki, aki meglocsolná őket mindennap, akkor is, ha nem vagyok nyitva. Van is hozzá, egy neked való kis locsoló kannám, mit szólsz hozzá?
  • Szívesen segítek szalag nélkül is Ági néninek, de ez tényleg jó lenne!
  • Arra gondoltam, hogy a múltkor anyukádnak tetszett ez a kis váza. A locsolásért cserébe azt is neked adom. Jó lesz Anyák napjára, örülni fog neki! Így mind a ketten jól járunk. Áll az alku? – tartotta tenyerét Panni elé, aki boldogan belecsapott.
  • Az intőnek nem fognak örülni, de ismerem a szüleidet, végig fognak hallgatni, és nem lesz nagy baj belőle. Ráadásul, biztos vagyok benne, hogy az igazgató bácsi úgy elhúzta a fiúk nótáját, hogy nem fognak többé bántani. Talán a tanító nénid is átgondolja holnapig a dolgokat, és megenyhül feléd. Nos, meg van oldva minden?
  • Nagyon örülök, Ági néni egy angyal! Most már boldogan megyek haza! Köszönöm szépen, így legalább többször tudunk beszélgetni! Hol van az a kis kanna? Meglocsolhatnám a virágokat már ma is?
  • Aranyos vagy Pannikám, de már meglocsoltam őket, holnap rád fognak várni a virágok, és én is. Most pedig adj egy puszit, és siess haza! Anyukád biztosan aggódik miattad.
  • Csókolom Ági néni, és köszönök mindent!

Otthon szeretettel, megértéssel fogadták, és nem dorgálták meg az intőért sem, miután elmondta a történetét. Hittek neki, és ez többet jelentett számára, mint máskor a dicséret. Tökéletesen meggyőzte őt, hogy szülei ugyanúgy szeretik, mint régen.

Anyák napjáig, még sok nap volt hátra, alig bírta cserfes szájában megtartani a titkot, a meglepetést, hogy ki ne kotyogja. Végre eljött a nagy nap! Az iskolai ünnepély után, amikor hazaértek, Panni irulva-pirulva felköszöntötte Édesanyját egy verssel, és odaadta a picike porcelán vázát, melybe egy nagy csokor ibolyát tett.

Anyukája könnyek között puszilgatta csöppnyi kislányát, és nagyon örült az ajándéknak. Később elmondta, hogy tudott a vállalt „munkáról”, – Ági néni megbeszélte vele, – és nagyon büszke rá, hogy ilyen szorgalmas gyermeke van.

Azt is mondta: Nagyon fontos megtanulni, hogy mindenért becsületesen meg kell dolgozni, mert akkor saját magunkat is többre becsüljük, és mások is jobban értékelnek bennünket.

Így történt, hogy Panni túlélte az első évet az iskolában, és azután már szeretett suliba járni, mert a nagyfiúk nem bántották. A tanító néni is megkedvelte a kislányt, és Ági néninek mindig szépek voltak a virágai a bolt előtt.

Panninak egész életében az ibolya, és az Anyák napja jelentette a tavaszt és megújulást.