Akai Katalin

Az elveszett gyermek

Ma is emlékszem, mikor rebegtem életemben először őszinte hálát, és köszöntem meg a jó Istennek, hogy megsegített. Öt éves voltam.

Azt nem tudom, hogy Édesanyám mikor tanította meg, hogyan kell összekulcsolni kezünket imára. De minden este az ágyban ülve, lefekvés előtt imádkoztunk. Életünk része volt, de templomba nem jártunk. Anyu azt mondta „Nem nézik jó szemmel!.” De a hittel kapcsolatos alapvető dolgokra megtanított.

Ő úgy mondta, és ezt ma is igaznak tartom – „Nem kell ahhoz templomba járni, hogy az ember imádkozzon, és higgyen Istenben. A hit velünk van mindig, imádkozni otthon is lehet, de templomban könnyebb, és közelebb van a Teremtő”.

Mesélt a kedves, szerető mosolyú Istenről, aki a jó embereket magához veszi, és ott, a Mennyországban boldogan élnek tovább, mint gyönyörű angyalkák. Hófehér ruhában, és csodálatos szárnyakkal repkednek, énekelnek, hárfán zenélnek, mennyei mannát, és egyéb finomságokat esznek. Lógatják a lábukat a felhőkről, szivárvánnyal játszanak, és figyelnek bennünket. Amikor valaki bajba kerül, gyakran ott teremnek mellette láthatatlanul, és segítenek, vagy megóvják a balesettől. Ha nagyon nagy bajba kerül az ember, akkor imádkozni kell Istenhez, és kérni a segítségét. Ő meghallgatja, és ha módjában áll, akkor kihúz a pácból. De nem szabad mindenféle butasággal zavarni, csak nagyon-nagyon fontos dolgokkal.

Aztán még ott van Szent Péter, akinek nagy kampós botja van, hosszú fehér szakálla, és egy hatalmas kulcsa, amivel kinyitja a Mennyek Országának kapuját a jó emberek előtt. De aki rossz, hazudik, lop, meg ilyesmi, azt bizony nem engedi be, hiába könyörög.                                                                     Azért az emberért jönnek az ördögök, hatalmas szarvaik, karmaik, és még nagyobb villás farkuk, patás lábuk van! Levonszolják a bűnöst a pokolba, rázárják az ajtót, és megfőzik egy óriási bográcsban, forró vízben, ami egy nagy tűz felett rotyog. A kondérból ezernyi bűnös ember kiabál, kegyelemért könyörögve.

  • És mi lesz azokkal a szegény emberekkel? – kérdeztem egyszer.
  • Hát, tudod, ha már megtisztult a lelkük a sok gonoszságtól, akkor beengedik őket a Mennyországba és „próba angyalok” lesznek sokáig. De mivel Isten olyan jó, megbocsájt nekik, és azután Ők is angyalok lesznek, akik a lenti embereken segítenek – mondta Anyukám, és én ebben teljesen kiokosítottnak éreztem magam öt éves koromban.

Azt is mondta az Édesanyám, hogy „Csak kevesen tudjuk az igazságot, ezért nem szabad róla másoknak mesélni, és imádkozni is csak itthon szabad, este. Ha eláruljuk a titkot, sokan bennünket is rossz embereknek tartanak, ezért legyen ez a mi titkunk.” Így aztán, mivel nem szerettem volna az ördögök karmai közé kerülni, sokáig betartottam az ígéretemet.

Anyukámnak abban az időben nagyon nehéz volt, ezt már akkor is megértettem. Ha tudtam segítettem mindenben, mert én voltam akkor otthon a legidősebb gyerek.

Elvált az Apukámtól, és három gyerekkel kivett albérletbe egy mosókonyhát, ami konyha, szoba, fürdőszoba is volt egyszerre.

Minden penészes volt, a falakon folyton csorgott a víz. Nagyon sokat fáztunk, és éheztünk, de világosan emlékszem arra is, hogy milyen jó volt, hogy megszűntek a veszekedések. Anyukám nem zokogott többé esténként, hanem mesét olvasott nekünk.                                                                                 

Arra is emlékszem, amikor azt mondtam: Anyu! Csak egy darab száraz kenyérvéget kérek, most azt is megeszem.                                                                                                      

Ez az albérlet csak egy helyiségből állt, egy kályhával, azon főtt az ebéd, melegedett este a víz a fürdéshez, és a mosáshoz. Az illemhely is kint volt az udvaron, de bennünket nem engedett oda, mert kicsik voltunk.

Anyu akármilyen fáradt volt, mesét mondott minden este, kimosta a ruháinkat a teknőben, amiben előtte megfürdetett minket. Egy ágyban aludtunk valamennyien. Évike, aki három évvel volt idősebb, mint én, nem aludt már velünk, mert régóta kórházban volt, Pesten. Megütötte a combhajlatát egy beton oszlopban, amikor játék közben ugráltak rajta.

Elvitték orvoshoz, aki azt mondta: Csak borogassák, majd elmúlik!                        

Anyám addig borogatta, hogy elrákosodott a szemérem teste.                                          

Egy hét éves kislánynak!                                                                                                       

Sokat volt kórházban. Anyu ritkán tudott Pestre menni hozzá, gyakran sírt miatta. Édesanyám egy haldokló nyolc éves, egy öt éves, és egy kétéves kislányt, egyedül nevelve, kőművesek mellett hordta a téglát és a maltert. Abból fizette az albérletet, nevelt bennünket, és utazott Pestre a kórházba Évikéhez.

Később persze kapott gyerektartást, és családi pótlékot is, akkor már kicsit jobb lett nekünk. Más munkát nem kapott, mert csak két osztályt végzett, hogy írni, olvasni tudjon.

Abban az időben, amikor ő kicsi volt, nem volt kötelező a szülőknek iskolába járatni a gyerekeket, inkább munkára fogták őket a szegényebb családok.

Az ápolónők, és az orvosok úgy megszerették a nővéremet, hogy vettek neki egy hatalmas babát, aminek zöld haja volt, és olyan világító türkiz zöld szeme, mint Évikének.                   

Soha nem láttunk még olyan babát, de még a környéken lakók is megcsodálták, amikor hazajött a kórházból, és magával hozta. Szegény nővéremet többször műtötték, de sajnos hosszú szenvedés után, nyolc éves korában elment az angyalok közé.                        

Nagyon szerettem, mert nagyobb és okosabb volt nálam, szőke haja, és gyönyörű zöld szeme volt. Jószívű, és korához képest mindig túl komoly és felelősségteljes volt, mert ő volt Anyu „nagylánya”. Mindig megosztottunk egymással mindent, persze Zsókával is, mert ő volt a kicsi.                                                                                                                               

Mindenki szerette Évikét. Tanárai, osztálytársai, Anyu, de legjobban én szerettem őt. Amikor felnőttem, és magam is anya lettem, rájöttem, hogy Anyunál jobban senki nem szerethette. Ma már tudom, hogy soha nem helyettesíthettem Évikét.            

Már megértem, miért mondta Anyu olyan sokszor „Miért pont neki kellett meghalnia?” Gyerekként úgy értelmeztem, jobban szerette volna, ha én halok meg.

Sokszor mondta, haraggal a hangjában: Olyan vagy, mint az Apád! Akkor, és még sok évtizeden át, úgy gondoltam, engem nem is szeret. Számtalan magammal hurcolt gyermekkori fájdalmat, sérelmet, akkor tudtam feldolgozni, megérteni, amikor magam is Anya lettem, és át tudtam érezni valamennyire az ő fájdalmát.

Sokat sírtam, amikor Évike kórházba került, de néha legalább haza engedték.

Onnan, a Mennyországból is sokszor meglátogat, de nem láthatom, csak érzem, hogy vigyáz rám, mint akkor, amikor még kicsik voltunk. Nagyon hiányzott, és hiányzik ma is.                              

A babát rám hagyta. Vigyáztam is rá, de ahogyan születtek sorban a többi kisebb testvéreim tönkrement a sok gyerekkézben.

Szegény Anyám majdnem beleőrült Évike halálába!

Pedig azt mondta, jobb neki ott, mert már nem szenved, nem fáj semmije, nem kap több injekciót sem, és biztosan ő a leggyönyörűbb angyal szőke hajával, és ragyogó zöld szemével.

Évike temetése után történt a csoda, amely örökre megváltoztatta az életemet.

Egy hétvégén Anyu hazahozta Zsókát a hetes bölcsődéből, ahol hétközben volt. Nem nagyon örültem neki, mert éppen sürgős bújócskázni valóm volt a szomszédban lakó óvodás társammal, Petivel. Péterrel együtt mentünk reggelente oviba, az ő anyukája indított el, mert az enyém már elment dolgozni. Anyu kikészítette a ruháimat, és az uzsonnámat. Mire Peti anyukája bezörgetett az ablakon, hogy keljek fel, többnyire már fel is öltöztem. Haza is együtt jöttünk, ők vigyáztak rám, amíg Édesanyám hazaért munkából.

Péter, egy hétördög elevenségű fiú volt, hatalmas csoki-barna szemekkel, sűrű fekete hajjal, bőre olyan színű volt, mint a tejeskávé. Mindig valami rosszaságon törte a fejét, persze én sem voltam kisangyal, részt vettem mindenben.

Édesanyám szokás szerint mosott, vasalt, és ebédet főzött. Megkért, hogy vigyázzak Zsókára. Vigyáztam én, de közben azért egy kicsit játszottam is.                                                                                                  

Arra figyeltem fel, hogy Anyukám kiabál: Zsóka! Zsóka! Kati! Hol vagytok kislányom!

  • Itt vagyok! – Kiabáltam ki, egy rakás tűzifa mögül.
  • Hát a Zsóka hol van? – Kérdezte mérgesen.
  • Az előbb még itt játszott a homokban! – Bújtam elő megszeppenten. Tudtam, hogy baj lesz, nem ez volt az első eset, hogy Zsóka miatt kikaptam.
  • Zsóka! Kislányom! Zsóka! – Kiabált Anyám egyre kétségbeesetten.

Azután csatlakoztam én is a kereséshez, kiabáláshoz, sőt még Peti, az ő szülei, és Peti nagybátyja, Péter bácsi is, aki náluk lakott. Nagyon aranyos, gyermekszerető elvált ember volt, engem különösen szeretett, mert cserfes kislány voltam. Később ő lett az én szeretett nevelő Apám, de az már egy másik történet.

Zsóka nem került elő, pedig már az egész utca őt kereste.

Anyám pár hete temette el Évikét, még nem tért magához a gyászából sem.

Szinte kifordult magából! Félelmetes volt! –  Szegény soha nem gyógyult meg idegileg, de akkor ezt még nem tudtam.

Ma is előttem van vicsorgó szája, őrültként forgó szeme, amikor felkapott, elkezdett rázni, és közben azt ordította:

  • Nem fogok elveszíteni még egy gyermeket! Rád bíztam! Miért nem vigyáztál rá? Neked kellett volna Zsókára vigyázni! Abban biztos lehetsz, ha nem kerül elő a húgod, mindketten meghalunk! Haljunk meg mindannyian! Legalább együtt leszünk Évikével!

Péterbácsi szedett ki a kezei közül, és próbálta nyugtatni őt.

  • Nyugodjon meg, megtaláljuk Zsókát! Kati is kicsi! Még csak öt éves, nézze, hogy megijedt magától!

Ma is szinte látom, ahogyan könnyes szemeibe visszatért az értelem, rám nézett, magához ölelt, és azt hajtogatta: Te még itt vagy nekem! Te még itt vagy nekem!                                                  

Kezdett besötétedni, és Zsóka még mindig nem volt sehol.

  • Elveszett! Talán örökre! Mi lesz velünk, meghalunk mi is? gondoltam, és zokogtam.

Akkor úgy éreztem, hogy ez már elég nagy baj ahhoz, hogy merjek imádkozni, és segítséget kérni Istentől!                                                                                                          

Bebújtam a farakás mögé, és igazi, mély áhítattal, gyermeki őszinte lelkemet és könny áztatta arcomat az ég felé fordítva szívem teljes szeretetét és hitét imámba adva kértem a jó Istent, és Évikét a mennyben, hogy segítsenek megtalálni Zsókát, mert ha nem, akkor bizony mind meghalunk!                                                                                                 

És megtörtént a csoda!                                                                                                                            

Egyszerre zaj támadt az utca végéről, és becsörtetett egy rozoga szekér. Körülötte a környék lakói kiabálták, hogy:

  • Megvan! Megvan a gyermek! Előkerült a kislány!

Anyám sebzett állatként ordítva rohant a kocsihoz. Kidobásra ítélt félcipőből készült ócska papucsa is leesett róla a nagy rohanásban, köténye kötője is kioldódott, úgy lobogott utána a házi munkától piszkos, fehér kötény, mint egy zászló. Sötétbarna, hosszú haja csapzottan lobogott utána, – addigra pár marékkal már kitépett belőle nagy fájdalmában.                                                                                        

A szekérről lemászott egy nagy bajúszú ember, karjában hozva édesdeden szundikáló húgomat. Sötét fürtjeiből kiesett a rózsaszínű masni, amely fodros köténykéjének zsebéből kandikált ki. Fehér cipőcskéje fekete volt a kosztól, és a fűzője is kibomlott.                                                                 

Mindez beleégett a retinámba, ha becsukom a szemem, a legkisebb részletig emlékszem mindenre.

Ma is előttem van az Isteni csoda: Hogy legnagyobb bajunkban csak kérnem kellett, és megsegített a jó Isten, meghallgatta imámat!                                                                              

Amikor kibújtam a farakás mögül, és láttam, hogy minden rendben van, olyan őszinte hálát, elragadtatott csodálatot, és áhítatot éreztem, aminek emléke ma is erőt ad. Visszamásztam rejtekhelyemre, és ahogyan Anyukámtól tanultam, titokban imádkoztam, hálát, köszönetet mondtam az Úrnak, amiért megsegített hatalmas bajunkban. Imádkoztam, és megköszöntem Évikének is, és a biztonság kedvéért az összes angyalkának, amiért segítettek megtalálni a húgomat.           

Mint később megtudtuk, Zsóka addig totyogott, hogy elfáradt valahol az úton, a városhatáron kívül, az egyik dűlő úton, és lefeküdt aludni a keréknyomba. Még jó hogy nem gázolta el valami, és jó emberek találták meg.

Mi ez, ha nem Isteni csoda?

Ezután sokkal jobban vigyáztam rá, mert megértettem, hogy most már én vagyok Anyu „nagylánya”, aki felelősséggel tartozik, és kötelességei vannak.

 

Többször kerültem, és időnként kerülök ma is kilátástalannak látszó helyzetbe.

Amikor valóban nagyon nagy a baj, eszembe jut ez az első csoda, amit sok-sok hasonlóan csodálatos, hihetetlen megmenekülés, az események jóra fordulása követett.

Őszintén hittem, és hiszem, hogy Isten meghallgatja kérésemet, és hálaadásomat.