Kezdetben nem volt más, csak a csend és a sötét némaság.  Khami, a Teremtő vakon és süketen lebegett a semmiben.  Unatkozott.  Töprengett.  Elmélkedése során egy szerszámot képzelt maga elé, mely mozgásba hozza a semmit, a csendet.  Így született meg a Szent Lant.  Khami végigfuttatta isteni ujjait a húrokon, és a Lantból dal fakadt.  Csodás harmóniák áradtak szerte a világban.  Halk, csendes, nyugodt akkordjaiból született a tenger végtelen, nyugodalmas hullámzása.  A húrok zúgása az óceán zúgásába költözött.  A lant zengése, mint tajték vert habot a hatalmas víztükrön.  A hangok mind mint a tenger halai, virágai keltek életre.  Khami ezután magasabb húrokon kezdett játszani.  A szellős, lassú dallamokból született a szél.  A legmagasabban ívelő dallamokból fénycsóvák szikráztak fel, sisteregve törtek utat maguknak a sötétségben.  A Szent Lant is sziporkázva, kápráztató fényességgel tündökölt fel Khami isteni tehetségétől.  Azóta is ott ragyog fenn az égboltbon, vakságra kárhoztatva a vakmerőket, akik hosszabb ideig rá merik emelni tekintetüket, abban a hiú reményben, hogy elleshetik a Lanttól a mennyei harmóniák titkait.  Khami elmosolyodott, és tovább játszott.  Nagyívű dallamai szárnyra kaptak és tekeregve, forogva repültek a szelek végtelen fuvallatán, hogy testet öltve, mint madarak folytassák útjukat az égbolt mélykék ege alatt.  A Teremtő játékos, fürge ujjai ezek után a Szent Lant mélyebb húrjaira tévedtek.  A vaskos, tömzsi harmóniák szilárdan, robusztusan emelkedtek ki a tengerből, hogy szárazfölddé álljanak össze.  A kopogó, tömör akkordok, mint hatalmas kövek, sziklás hegységek olvadtak eggyé.  A lágyabb felharmonikusok nyomán csobogó patakok fakadtak a föld sebeiből, hogy a lassabb melódiák folytán lustán hömpölygő folyammá gyűlve folytassák útjukat az ős-harmónia, minden dolgok kezdete, a végtelen tenger felé.

Khami többé már nem vak szemét, és immár halló fülét gyönyörűség töltötte el.  Szent ujjai sebesen cikáztak végig a Lant nyakán, káprázatos gyorsasággal pengetve a zengő húrokat.  és lám: a dal nyomán a földből zöld növények, tündöklő szépségű virágok, fák, egész erdők fakadtak.  A gyorsan tekergő dallamok indákká, ágakká szilárdultak, melyekből a bonyolult harmóniák rügyeket, leveleket, virágokat, és gyümölcsöket csaltak elő.  Khami gyönyörködve hallgatta a fülét zengve betöltő melódiát.  Lassabb tempóra váltott, és íme: a furcsa dallamok a földeket benépesítő állatokká: őzekké, nyulakká, szarvasokká, gazellákká váltak, melyeknek tápláléka a gyors, lüktető hangfüzérekből kialakult növénytakaró volt.

Khami befejezte dalát.  Elégedettség, nyugalom töltötte el szívét.  Elhatározta, hogy a muzsikáláshoz társakat teremt magának.  Újra kezébe vette hát a Lantot, és ismételten dalra fakadt.  De fáradt volt már, és ez az új dallam már vesztett lágyságából.  Igy született meg Shotang, a Kegyetlen.  Shotang is elővette hangszerét, a dobot, durva, kemény ritmusai nyomán ragadozók lepték el a világot, melyek Khami teremtményeiből táplálkoztak.  Hiába zengte a Szent Lant a szépség és nyugalom dalát, Shotang éles, súlyos ritmusai mindenhová beférkőztek: az óceán cápákkal, rájákkal, tengeri kígyókkal telt meg, a szárazföldön medvék, tigrisek, farkasok, vaddisznók kószáltak, a levegőben keselyűk, sólymok, sasok szárnyaltak.  Shotang kegyetlen, harcos dalának hallatán Khami is beszállt a muzsikálásba, lágy harmóniáival próbálván ellensúlyozni Shotang súlyos, nehéz ritmusait.  A dallam és ritmus összecsengve, a súlyos-lebegő, durva-lágy hangok összekapaszkodva szárnyaltak a fiatal erdők, mezők, hegyek, tengerek felett, és ahol elhaladtak, különös teremtmények keltek fel a földből: négy lábuk volt, mégis csak kettőn jártak, a szőrzet egész testük helyett csak fejükön nőtt.  Átmeneti lények voltak ezek, félig istenek, félig állatok, kegyetlenek, de magukat jónak mondók, értelemmel bírók, mégis ostobák.

Khami látta, hogy mivé vált gyönyörű dala.  Elszomorodott, és szívfacsaró melódiába kezdett.  Dallama új istent hívott életre: Donát, a bánat és szomorúság istennőjét.  Dona, meglátván atyja szomorúságát, szintén bánatos dalt fújt furulyáján.  Hangjai fájdalomba, keserűségbe olvadtak.  Új, keserédes melódiája kíntól zengett, de mégis megnyugtatta Khami szívét.  Bánatos volt, mégis vigasztaló, gyengéd volt, és mégis szívet tépő.  Így született meg az, aki gyenge, mégis soha be nem gyógyuló sebeket tud okozni; megszületett a jóságos, a kegyetlen, a tápláló, az eltaszító, az élet ízesítője, és megkeserítője; önmaga az örök ellentét.  Megszületett az asszony.

A szomorú melódia könnyeket csalt Khami szemébe.  A daltól megfáradt, és elálmosodott.  Ő és Dona így hát nyugovóra tértek.  Shotang magára maradt a világra törő csendben és sötétségben.  Látta, hogy Khami milyen csodálatosan játszott lantján, és minő csodás világot teremtett magának.  Shotang irigy volt, és elhatározta, hogy ő is kipróbálja a varázslatos hangszert.  Kezébe vette hát a lantot, és pengetni kezdte.  De jaj! Hangjai hamisak, akkordjai disszonánsak voltak.  A világ elkínzott görcsben hánykolódott a torz dallam hallatán.  Az égbolton vihar szállt, a menny megdörrent, villámok csaptak a földbe.  A föld remegett, felpúposodott, és gyomrából iszonyatos teremtmények bújtak elő: férgek, kígyók, békák, és borzalmas, halálon túli lények: kísértetek, vámpírok, farkasemberek, lidércek.  Shotang megrémült.  Félt Khami haragjától, így gyorsan ledobta a Lantot, és új teremtményeit a föld alá parancsolta.  Közülük sokan még ma is csak akkor merészkednek élő, ha Khami alszik, dühtől és saját lényük hidegétől reszketve, vérszomjasan acsarogva kószálnak az éjben és létüket csak a hold, Shotang dobja figyeli.

Az istenek így hát megalkották a világot.  A világ azonban akkor még egyhangú volt.  Az emberek csak élelmük megszerzésével voltak elfoglalva, nem építettek, nem írtak, nem költöttek.  Khami ezért hát addig játszott hangszerén, míg meg nem dalolta Loarit, a vak mesemondót.  A vak regös megköszörülte torkát, majd rekedt hangon énekelni kezdett.  Mesélt a világról, melyet nem láthatott, mesélt az emberekről, tündérekről, sárkányokról, hősi  küzdelmekről, káprázatos városokról, templomokról, elfeledett kincsekről, szívfacsaró szerelmekről, csalárdságról, bűbájról, pénzről, hatalomról, hősökről, szüzekről, papokról, lovagokról, szörnyetegekről.  Az ének annyira elbűvölte a többi istent, hogy ők is kezükbe vették zeneszerszámaikat, és csengő dallamokkal kísérték a vak regöst.  Az összecsengő harmóniák új teremtményeket hoztak létre: a világon levegőszerű, talán nem is létező lények, tündérek, sárkányok, manók, törpék jelentek meg.  A vak énekes is erőre kapott a gyönyörű zene hallatán, kezdetben rekedtes hangja most már erőteljesen, csengőn szárnyalt.  Dallamainak zengése betöltötte a világot, és csodás éneke nyomán történetei megelevenedtek.  Az emberek többé már nem csak az élelem megszerzésével törődtek, hanem építeni kezdtek, verseket írtak, dalokat szereztek, és megkezdték mindennapi harcukat a pénzért, hatalomért, és az asszonyok kegyeiért.  Az istenek pedig boldogok voltak.  Khami mosolyogva, Dona csengõ kacagással, Shotang pedig vaskos röhögéssel figyelte az emberek ostoba csetlés-botlásait.  Az ég hahotától visszhangzott.  A mennyekben nem volt többé unalom.

A vak regös éneke nyomában megszületett a történelem.

Komor Levente az Irodalmi Rádió szerzője. Történetek dörömbölnek a fejemben.Ki akarnak törni.Néha engedem. Valamikor régen születtem, talán Budapesten,…