Irén nehezen vált meg a csodaszép ruhától. Sajnálta, hogy szombatig várnia kell, hogy újra felvehesse. A folyosón lassú dallamok szálltak felé a zongoraszobából. Róza nagymama, a báró édesanyja gyakran játszott a hangszeren délutánonként.  A zongoraszoba tágas volt, közepén egy gyönyörű kandallóval, körbe pedig kényelmes, párnázott bútorok és székek díszítették. Irén kényelembe helyezte magát egy fotelben és hallgatta a muzsikát.

  • Örülök, hogy látlak, Irénkém! Eljött ez a nap is, az első bál napja! Fordulópont ez az alkalom minden kisasszony életében. Szeretnék Neked elmondani egy történetet útravalónak, ha megengeded. Régen, egy kis faluban esett meg – kezdte a mesét Róza nagymama.

Élt egy asszony a fiával. Még fiatal volt, de egyedül maradt a gyermekével.  A fiúcska cseperedett ugyan, de mindig jobban elmaradt a társaitól, egyre inkább torzult a külseje és úgy tűnt, hogy a szelleme sem teljesen ép. A többiek csúfolták, vagy rémisztőnek vélték. Mivel az apját senki sem ismerte, azt mondták az ördögtől való. Rövidesen az asszony is gyűlölni kezdte a fiút, azt gondolta igaza van azoknak, akik a közelébe sem mernek menni egy ilyen szörnyszülöttnek. Nem bírta elviselni a megvető vagy éppen szánakozó pillantásokat, és haragjában úgy döntött nincs szüksége ilyen gyermekre. A pap elé vitte a templomban és azt állította, hogy a fiúnak azért van hat ujja, mert az ördögtől fogant. A pap égtelen haragra gerjedt, elzavarta az asszonyt, megtiltva neki, hogy valaha még egyszer átlépje a templom küszöbét. Az ijedt nő kétségbeesve, tehetetlenül menekült a faluból. A hegygerinchez ért, amikor hirtelen valaki megszólította, és azt kérdezte nem adná-e neki a fiút birkapásztornak? Nem kellett kétszer kérnie, az asszony biccentett, megfordult és hátrahagyta a fiát. Nyílegyenesen ment lefelé a völgybe és egyszer sem nézett vissza, egyre könnyebbnek és szabadabbnak érezte magát. Mire leért a hegyről újra az a csinos és büszke lány volt, mint aki a fiú születése előtt. Megfürdött a patakban és soha többé nem gondolt a múltra. Hamarosan férjhez ment egy másik falu kovácsmesteréhez. A kovács 50 év körüli özvegy ember volt, aki egyszer meglátta a lányt, amikor a patakban fürdött. Nem sokat törődött vele miféle szerzet és hogyan került oda, először szállást adott neki, majd feleségül vette. Az asszony gyönyörű, egészséges fiút szült, aki ügyesebb és rátermettebb volt minden pajtásánál. 13 éves lehetett, amikor egy magas fa ága leszakadt a talpa alatta és a mélybe zuhant. Életben maradt ugyan, de a csontjai annyira összetörtek, hogy úgy tűnt többé nem tud lábra állni. Iszonyatos fájdalmak között vergődött, és nem javult az állapota. Ekkor kereskedők érkeztek a faluba és azt mondták, hogy a hegyen túl van egy birkapásztor, aki nemcsak a birkák, de az emberek csontjait is gyógyítani tudja. A fiút szekérre tették és odavitték. Mikor az asszony meglátta a birkapásztort rögtön felismerte, hogy nem más az, mint az ő elhagyott és rég elfelejtett fia. Iszonyatosan megijedt, hogy a fiú most bosszút áll mindenért. Rávetette magát beteg gyermekére és a testével próbálta védeni. A kovács nem értette mi történt, félrehúzta őrjöngő feleségét, azt gondolva, hogy a fáradtság és az aggodalom viselte meg ennyire az idegeit. Az asszony már csak annyit látott, hogy a pásztorfiú hatalmas, hatujjas tenyerét ráteszi beteg gyermeke ziháló mellkasára, majd elájult. A fiú túlélte a beavatkozást, csontjai a helyükre kerültek, lassan összeforrtak, fokozatosan javult az állapota és lassan teljesen meggyógyult. Az asszony azonban többé már nem tudta kiverni fejéből elsőszülött gyermekét. Napról napra erősödött benne a vágy, hogy újra láthassa. Ha idegenek érkeztek a faluba mindig felőle érdeklődött. Megtudta, hogy az emberek szeretik és tisztelik, hogy hozzáviszik beteg állataikat, sőt még saját bajaikkal is hozzá fordulnak. Hálából ajándékokkal halmozzák el és Gyógyítónak szólítják. Mindenképpen látni akarta, így egy napon felkerekedett és útnak indult. Amikor elérte a hegygerincet újra átélte a pillanatot, amikor végre megszabadult élete terhétől. Most pedig azon csodálkozott, hogy önként, szabad elhatározásból, sőt boldogan akar vele ismét találkozni. Nemsokára elérte a legelőt és a szélén megpillantotta a gyermekét. Fekete, hosszú haja hátra volt fésülve alacsony homlokából hátul varkocsba kötve, bőre rézbarna, mint az indiánoké, a vállán fehér báránybőr volt átvetve. Tökéletesen illett a tájba, összhangban volt a természettel és békében önmagával. Az asszonynak megeredt a könnye, sírt-sírt és sírt. Nézte a harmóniát, a békét és szépséget és meglátta az életet, az igazit, a valót.

Kulacsné Fekete Éva az Irodalmi Rádió szerzője. Magyar-történelem szakos tanárként dolgozom egy általános iskolában. A világ dolgait a…