A halászmacska elnevezést az Ozone Netwörkön hallottam először, és nekem rögtön a mi cirmosunk: Berci jutott eszembe. Persze megnéztem a bejátszást, és láttam hogy egy nagyon ritka és nemes állatról van szó, aki nagyszerűen úszik, és főként hallal táplálkozik, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ezt a jelzőt mi már legalább két éve használjuk a cicánkra.

Ez a kis cirmos mindössze öklömnyi volt, amikor egyszer a munkából hazaévre ott találtam a garázsbehajtónkon az anyukájával együtt. Valószínűleg az ennivaló csalta oda őket, hiszen mi a saját két cicánknak mindig hagytunk kint száraz tápot. Az anyamacskát korábban egy utcával lentebb láttam, ahonnan a gazda pár nappal azelőtt elköltözött, de a macskát – mint később kiderült két kicsinyével – „ottfelejtette”.

Amikor megláttam őket, nem mertem a kocsival tovább menni, nehogy a kiscica elém szaladjon. Kézbe vettem a kicsit, és bevittem a férjemhez, aki amint meglátta, közölte hogy „vidd innen, mert még itt ragad”. Valószínűleg élénken élt az emlékezetében, hogy a régi házunkban néha 4-5 macska is volt: én általában találtam, vagy valakitől befogadtam őket, de volt olyan is, hogy pénzt adtam az utcán egy embernek, hogy megmentsek tőle egy riadt, szürke kölyökcicát (később kiderült, hogy egy csodaszép kék krém perzsa kölyök volt, aki 11 éven át volt a család kedvence). Szóval, miután megcirógattuk a kicsit, szépen kivittem az anyukájához és amint arrébb mentek, beálltam a garázsba. Később még láttam az anyát, amint nyávogva járkált az utcán egyedül, de nem értettem, miért. Azután este 11 felé kiderült mi a baj: a kicsi -valószínűleg az autó motorjától megrémülve – mialatt én beálltam, a garázsunkba menekült. A billenő ajtót lecsuktam, anyuka kint maradt, és hiába hívogatta a fiát. Nagyjából a fél garázst ki kellett üríteni, mire egy MÁV raklap alól előkerült a kis bestia.  Jobb híján megfogtam, és hazavittem, rátettem a kerítés lábazatra: gondoltam az anya otthon lehet már, és megtalálják egymást.

Nem sokkal később hatalmas dörgésre és villámlásra ébredtem: zuhogni kezdett az eső. Rögtön a cica jutott eszembe, és rettenetes lelkiismeret furdalásom lett. Mi lehet vele? Mi van ha a szakadó esőben ott ázkolódik szegény? Végül nem bírtam tovább, felöltöztem és egy esernyővel elindultam macskát keresni – de nem volt sehol.

Már talán el is felejtettem ezt az éjszakai kalandot, amikor egyik délután a férjem azzal hívott fel a munkahelyemen, hogy siessek haza, mert látnom kell mi van a farakásunk alatt. Gondoltam sünit, vagy siklót talált – mind a kettő előfordult már a kertünkben – de arra nem számítottam, hogy az anyamacska a kis cirmost a fekete-fehér tarka testvérével együtt odaköltözteti hozzánk. Biztos gondolta, itt van kaja, ezek jó emberek, jobb lesz, ha átköltözünk… szóval megint öt macskánk lett!

Nőttek szépen, de nagyon vadak voltak. Annak, hogy meg tudjuk fogni őket, nem sok esélye volt, pedig a férjem egyik kollégája –aki a falunk túlsó felében lakott –azt mondta, olyan szép ez a kis cirmos lehet, hogy ők befogadják. Emlékszem arra is, hogy egyszer –amint épp virágot szedtem a ház előtt – rettentő furcsa nyávogást hallottam. Odanézve azt láttam, hogy az anyamacska szájában egy egérrel hívogatja a kis vadócokat, majd elengedi a szédelgő egeret. Szent ég, ha ez beszalad a lakásba – gondoltam ijedtem – de a kicsi cirmos megoldotta: ő volt a bátrabb, odarontott, és magával vitte a farakás alá! Szóval a cicák nőttek, mi meg tanakodtunk mi legyen: öt macskát nem kellene vállalnunk, főként úgy, hogy ezeket amilyen vadak még télire se tudjuk becsalni, hol fognak kitelelni? Végül ügy döntöttünk, megpróbáljuk a kicsiket annyira megszelídíteni, hogy be tudjuk a cicahordó kosarakba tenni, és elvisszük a férjem kollégájához. Az anyamacska marad, hiszen azt úgyse fogadná már el senki, de a kicsiknek mennie kell. Ettől kezdve úgy adtam nekik enni, hogy nem hagytam ott a teli tálkát, hanem álltam mellette, és amikor mozdulatlan voltam odamerészkedetek. Amikor már javába faltak, akkor simítottam meg a hátukat, és lassan- lassan megszokták, hogy megérintem őket. Végül egy este sikerült megfogni mindkettőt, és elindultunk vele Klotild ligetre. Csakhogy a kollégát nem találtuk otthon, és a telefont se vette fel. Ekkor a férjem rám parancsolt: engedjem be a kertjükbe, őt nem érdekli hogy nincsenek itthon, mert ha ezeket most hazavisszük, még egyszer biztos nem tudjuk megfogni őket. Beláttam, hogy igaza van, hát beemeltem a kerítésen, és kinyitottam a kosarakat.

Öt nap telt el a cicadeportálás óta, amikor egy reggel vékony, nyávogó hangot hallottunk a nyitott teraszajtó felől. Még feküdtünk, a férjem rögtön kérdezte: miért nyávog a Mucika odakint? De én már akkor sejtettem, hogy ez nem a hétéves perzsacicánk hangja (ő volt az, akit pénzért vettem a virágos ingestől kölyökként). Ahogy felkeltem, a küszöbön megláttam a kis cirmost, aki előbb előbb keserves nyávogással „elpanaszolta”, hogy ő el volt veszve, majd  boldog dorombolásba kezdett, odajött hozzám, és ahogy felvettem, szó szerint a hónom alá bújt! Igen, hazajött: hegyen –völgyön, vasúti síneken át, legalább három kilométert gyalogolt, és innentől kezdve olyan szelíd volt, mintha mindig is a házi kedvencünk lett volna. A kis fekete-fehér tarka ottmaradt Zoliéknál, de jó egy évvel az eset után egyszer ő is hazalátogatott: piros bolhanyakörve volt, látszott, hogy jó súlyban van, tehát nem elkóborolt, csak „megnézte” a tesóját: ahogy a kertben összetalálkoztak, összedörzsölték az orrukat, kergetőztek egy kicsit, aztán újra eltűnt – úgy tudjuk hazament.

Nem sokkal ezután a férjem egyszer látta, hogy az anyamacska átugrott a hátsó kerítésünkön – őt azóta sem láttuk. Berci viszont nevet kapott, és maradt, ma már ő az egyetlen cicánk (a 18 éves Vörcsit elütötték a földúton, Mucikát pedig a vesebetegségéből nem tudták kigyógyítani), de még mindig szétnéz, ha kitesszük neki  az ételt: hátha jön egy nagyobb cica aki elől félre kell állni.

 

Bercivel azóta számtalan kalandot éltünk át: volt, hogy egy szép farka vesztett gyíkot hozott a teraszra – amit elvettünk tőle, de egy nap múlva már újra a szájában volt – volt, hogy siklóval játszott a gyepen – még szerencse hogy a fiam észrevette, mert szegény sikló már halottnak tettette magát, és vérzett az egyik oldala. Idén nyáron volt olyan reggel, hogy a küszöbön egy jó nagy patkányt őrzött. De ő volt az is, aki a madáretető alatt megfogta – majd az erélyes kiáltásra elengedte – a kiscinkét, és neki kellett kaktusztüskét kioperálni a lábából, mert szöcskét akart fogni az óriás kaktuszunkon. Egyszer bemutatta azt is, hogy fog egeret: épp kint ültünk a szaletliben, amikor lopakodni kezdett a rézsű felé, amelyen kecskerágó bokrok vannak, sokáig figyelt, majd bedugta a pofiját a levelek közé – és már hozta is a cincogó kisegeret. Persze csak játszott vele, és mivel úgy tűnt, hogy el fogja engedni a tujafák felé, a férjem odalépett és a papucsával harcképtelenné tette az egeret. Azt láttátok volna! Berci megsértődött, otthagyta a mozdulatlan egeret, és elvonult – estig nem láttuk viszont.

 

No de most már, hogy megismertétek Berci „viselt dolgait”, elmondom azt is, miért neveztük el halászmacskának. Egyik délután a férjem mérgesen jött be a ház elől:

  • Nem gondoltam, hogy ennek a Miklósnak ennyi esze van! Képzeld egy halfejet találtam a gerinccel együtt a kertünkben. Biztos átdobta a Bercinek tegnap, amikor kint főzött a bográcsban. Az kell még, hogy szálkát nyeljen, aztán vihetjük megint a doktornőhöz.

Nem nagyon tudtam rá mit mondani, talán azt válaszoltam: majd szólj neki, ha meglátod az udvaron. Nem telt el több mint két nap – épp rovancsoltam a bankban – amikor  egy MMS-t kaptam a telefonomra otthonról. A fotón Berci volt látható – előtte egy méretes aranyhal feküdt – büszkén őrizte! Felhívtam a páromat ahogy tudtam, és megérdeklődtem:

  • Szerinted ezt is a Miklós dobta át? Gondolod hogy aranyhalat is főzött? Az a gyanúm, a mi kis cicánk valahol felfedezett egy halastavat, és azt dézsmálja!

Hétvégén körbesétáltunk a lakóparkban, és az egyik közeli zsákutcában egy kertben megláttunk egy halastavat. A házban épp nem laktak, látszott, hogy a víz eléggé elpárolgott a tóból – hát gondolom Bercikének csak a megfelelő pillanatot kellet kivárnia, hogy a szélére kiúszó halakat szép sorban kiemelje. Azt hiszem, összesen öt alkalommal láttuk, hogy a mi „halászmacskánk” zsákmánnyal tért haza. Ha törpeharcsát hozott, azt megette, de ezek a szegény díszhalak valószínűleg keserűek voltak, mert otthagyta nekünk a füvön.

 

Bercike most már tizenkét éves. Egyre ritkábban megy kapun kívül – nyugdíjas lett velünk együtt. Azért egérportyát még vállal a terméskővel kirakott rézsűnél, de a madárkák már nincsenek veszélyben: termetes hátsójával már nem mászik fel az etetőre, és nincs veszélyben tőle a faházon lévő költő odú se. Kiül a lábtörlőre napozni, majd komótosan odasétál a táljához, és körömmel felszedi a falatokat (szinte mindig bal „kézzel”), ezután lenyalogatja a tálka széléről a szaftot és utána az „evőeszközét” is megtisztítja. Desszertnek nyávogva követeli a tejszínhabot – de csak a valódi tejszínest hajlandó megenni, holmi növényi eredetűeket nem – majd elvonul a bokrok alá hűsölni. Azt hiszem, nálunk jó macskának lenni.

A halászmacska elnevezést az Ozone Netwörkön hallottam először, és nekem rögtön a mi cirmosunk: Berci jutott eszembe. Persze megnéztem a bejátszást, és láttam hogy egy nagyon ritka és nemes állatról van szó, aki nagyszerűen úszik, és főként hallal táplálkozik, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ezt a jelzőt mi már legalább két éve használjuk a cicánkra.

Ez a kis cirmos mindössze öklömnyi volt, amikor egyszer a munkából hazaévre ott találtam a garázsbehajtónkon az anyukájával együtt. Valószínűleg az ennivaló csalta oda őket, hiszen mi a saját két cicánknak mindig hagytunk kint száraz tápot. Az anyamacskát korábban egy utcával lentebb láttam, ahonnan a gazda pár nappal azelőtt elköltözött, de a macskát – mint később kiderült két kicsinyével – „ottfelejtette”.

Amikor megláttam őket, nem mertem a kocsival tovább menni, nehogy a kiscica elém szaladjon. Kézbe vettem a kicsit, és bevittem a férjemhez, aki amint meglátta, közölte hogy „vidd innen, mert még itt ragad”. Valószínűleg élénken élt az emlékezetében, hogy a régi házunkban néha 4-5 macska is volt: én általában találtam, vagy valakitől befogadtam őket, de volt olyan is, hogy pénzt adtam az utcán egy embernek, hogy megmentsek tőle egy riadt, szürke kölyökcicát (később kiderült, hogy egy csodaszép kék krém perzsa kölyök volt, aki 11 éven át volt a család kedvence). Szóval, miután megcirógattuk a kicsit, szépen kivittem az anyukájához és amint arrébb mentek, beálltam a garázsba. Később még láttam az anyát, amint nyávogva járkált az utcán egyedül, de nem értettem, miért. Azután este 11 felé kiderült mi a baj: a kicsi -valószínűleg az autó motorjától megrémülve – mialatt én beálltam, a garázsunkba menekült. A billenő ajtót lecsuktam, anyuka kint maradt, és hiába hívogatta a fiát. Nagyjából a fél garázst ki kellett üríteni, mire egy MÁV raklap alól előkerült a kis bestia.  Jobb híján megfogtam, és hazavittem, rátettem a kerítés lábazatra: gondoltam az anya otthon lehet már, és megtalálják egymást.

Nem sokkal később hatalmas dörgésre és villámlásra ébredtem: zuhogni kezdett az eső. Rögtön a cica jutott eszembe, és rettenetes lelkiismeret furdalásom lett. Mi lehet vele? Mi van ha a szakadó esőben ott ázkolódik szegény? Végül nem bírtam tovább, felöltöztem és egy esernyővel elindultam macskát keresni – de nem volt sehol.

Már talán el is felejtettem ezt az éjszakai kalandot, amikor egyik délután a férjem azzal hívott fel a munkahelyemen, hogy siessek haza, mert látnom kell mi van a farakásunk alatt. Gondoltam sünit, vagy siklót talált – mind a kettő előfordult már a kertünkben – de arra nem számítottam, hogy az anyamacska a kis cirmost a fekete-fehér tarka testvérével együtt odaköltözteti hozzánk. Biztos gondolta, itt van kaja, ezek jó emberek, jobb lesz, ha átköltözünk… szóval megint öt macskánk lett!

Nőttek szépen, de nagyon vadak voltak. Annak, hogy meg tudjuk fogni őket, nem sok esélye volt, pedig a férjem egyik kollégája –aki a falunk túlsó felében lakott –azt mondta, olyan szép ez a kis cirmos lehet, hogy ők befogadják. Emlékszem arra is, hogy egyszer –amint épp virágot szedtem a ház előtt – rettentő furcsa nyávogást hallottam. Odanézve azt láttam, hogy az anyamacska szájában egy egérrel hívogatja a kis vadócokat, majd elengedi a szédelgő egeret. Szent ég, ha ez beszalad a lakásba – gondoltam ijedtem – de a kicsi cirmos megoldotta: ő volt a bátrabb, odarontott, és magával vitte a farakás alá! Szóval a cicák nőttek, mi meg tanakodtunk mi legyen: öt macskát nem kellene vállalnunk, főként úgy, hogy ezeket amilyen vadak még télire se tudjuk becsalni, hol fognak kitelelni? Végül ügy döntöttünk, megpróbáljuk a kicsiket annyira megszelídíteni, hogy be tudjuk a cicahordó kosarakba tenni, és elvisszük a férjem kollégájához. Az anyamacska marad, hiszen azt úgyse fogadná már el senki, de a kicsiknek mennie kell. Ettől kezdve úgy adtam nekik enni, hogy nem hagytam ott a teli tálkát, hanem álltam mellette, és amikor mozdulatlan voltam odamerészkedetek. Amikor már javába faltak, akkor simítottam meg a hátukat, és lassan- lassan megszokták, hogy megérintem őket. Végül egy este sikerült megfogni mindkettőt, és elindultunk vele Klotild ligetre. Csakhogy a kollégát nem találtuk otthon, és a telefont se vette fel. Ekkor a férjem rám parancsolt: engedjem be a kertjükbe, őt nem érdekli hogy nincsenek itthon, mert ha ezeket most hazavisszük, még egyszer biztos nem tudjuk megfogni őket. Beláttam, hogy igaza van, hát beemeltem a kerítésen, és kinyitottam a kosarakat.

Öt nap telt el a cicadeportálás óta, amikor egy reggel vékony, nyávogó hangot hallottunk a nyitott teraszajtó felől. Még feküdtünk, a férjem rögtön kérdezte: miért nyávog a Mucika odakint? De én már akkor sejtettem, hogy ez nem a hétéves perzsacicánk hangja (ő volt az, akit pénzért vettem a virágos ingestől kölyökként). Ahogy felkeltem, a küszöbön megláttam a kis cirmost, aki előbb előbb keserves nyávogással „elpanaszolta”, hogy ő el volt veszve, majd  boldog dorombolásba kezdett, odajött hozzám, és ahogy felvettem, szó szerint a hónom alá bújt! Igen, hazajött: hegyen –völgyön, vasúti síneken át, legalább három kilométert gyalogolt, és innentől kezdve olyan szelíd volt, mintha mindig is a házi kedvencünk lett volna. A kis fekete-fehér tarka ottmaradt Zoliéknál, de jó egy évvel az eset után egyszer ő is hazalátogatott: piros bolhanyakörve volt, látszott, hogy jó súlyban van, tehát nem elkóborolt, csak „megnézte” a tesóját: ahogy a kertben összetalálkoztak, összedörzsölték az orrukat, kergetőztek egy kicsit, aztán újra eltűnt – úgy tudjuk hazament.

Nem sokkal ezután a férjem egyszer látta, hogy az anyamacska átugrott a hátsó kerítésünkön – őt azóta sem láttuk. Berci viszont nevet kapott, és maradt, ma már ő az egyetlen cicánk (a 18 éves Vörcsit elütötték a földúton, Mucikát pedig a vesebetegségéből nem tudták kigyógyítani), de még mindig szétnéz, ha kitesszük neki  az ételt: hátha jön egy nagyobb cica aki elől félre kell állni.

 

Bercivel azóta számtalan kalandot éltünk át: volt, hogy egy szép farka vesztett gyíkot hozott a teraszra – amit elvettünk tőle, de egy nap múlva már újra a szájában volt – volt, hogy siklóval játszott a gyepen – még szerencse hogy a fiam észrevette, mert szegény sikló már halottnak tettette magát, és vérzett az egyik oldala. Idén nyáron volt olyan reggel, hogy a küszöbön egy jó nagy patkányt őrzött. De ő volt az is, aki a madáretető alatt megfogta – majd az erélyes kiáltásra elengedte – a kiscinkét, és neki kellett kaktusztüskét kioperálni a lábából, mert szöcskét akart fogni az óriás kaktuszunkon. Egyszer bemutatta azt is, hogy fog egeret: épp kint ültünk a szaletliben, amikor lopakodni kezdett a rézsű felé, amelyen kecskerágó bokrok vannak, sokáig figyelt, majd bedugta a pofiját a levelek közé – és már hozta is a cincogó kisegeret. Persze csak játszott vele, és mivel úgy tűnt, hogy el fogja engedni a tujafák felé, a férjem odalépett és a papucsával harcképtelenné tette az egeret. Azt láttátok volna! Berci megsértődött, otthagyta a mozdulatlan egeret, és elvonult – estig nem láttuk viszont.

 

No de most már, hogy megismertétek Berci „viselt dolgait”, elmondom azt is, miért neveztük el halászmacskának. Egyik délután a férjem mérgesen jött be a ház elől:

  • Nem gondoltam, hogy ennek a Miklósnak ennyi esze van! Képzeld egy halfejet találtam a gerinccel együtt a kertünkben. Biztos átdobta a Bercinek tegnap, amikor kint főzött a bográcsban. Az kell még, hogy szálkát nyeljen, aztán vihetjük megint a doktornőhöz.

Nem nagyon tudtam rá mit mondani, talán azt válaszoltam: majd szólj neki, ha meglátod az udvaron. Nem telt el több mint két nap – épp rovancsoltam a bankban – amikor  egy MMS-t kaptam a telefonomra otthonról. A fotón Berci volt látható – előtte egy méretes aranyhal feküdt – büszkén őrizte! Felhívtam a páromat ahogy tudtam, és megérdeklődtem:

  • Szerinted ezt is a Miklós dobta át? Gondolod hogy aranyhalat is főzött? Az a gyanúm, a mi kis cicánk valahol felfedezett egy halastavat, és azt dézsmálja!

Hétvégén körbesétáltunk a lakóparkban, és az egyik közeli zsákutcában egy kertben megláttunk egy halastavat. A házban épp nem laktak, látszott, hogy a víz eléggé elpárolgott a tóból – hát gondolom Bercikének csak a megfelelő pillanatot kellet kivárnia, hogy a szélére kiúszó halakat szép sorban kiemelje. Azt hiszem, összesen öt alkalommal láttuk, hogy a mi „halászmacskánk” zsákmánnyal tért haza. Ha törpeharcsát hozott, azt megette, de ezek a szegény díszhalak valószínűleg keserűek voltak, mert otthagyta nekünk a füvön.

 

Bercike most már tizenkét éves. Egyre ritkábban megy kapun kívül – nyugdíjas lett velünk együtt. Azért egérportyát még vállal a terméskővel kirakott rézsűnél, de a madárkák már nincsenek veszélyben: termetes hátsójával már nem mászik fel az etetőre, és nincs veszélyben tőle a faházon lévő költő odú se. Kiül a lábtörlőre napozni, majd komótosan odasétál a táljához, és körömmel felszedi a falatokat (szinte mindig bal „kézzel”), ezután lenyalogatja a tálka széléről a szaftot és utána az „evőeszközét” is megtisztítja. Desszertnek nyávogva követeli a tejszínhabot – de csak a valódi tejszínest hajlandó megenni, holmi növényi eredetűeket nem – majd elvonul a bokrok alá hűsölni. Azt hiszem, nálunk jó macskának lenni.

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. 60 éves "friss nyugdíjas" vagyok, korábban egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az…