Az Alsó-hegy tiszta időben jól láthatóan ott hullámzik Csesztregtől délre, a látóhatár peremén. Valójában nem is hegy, hanem tizenöt kilométer távolságban húzódó dombok sora, ahol már régóta szőlőt termesztenek a környékünkön élők. Az onnan származó bornak egykor rangja volt, ezért a gazdák megbecsülték a hegyet. Részeinek nevet adtak: Előhegy, Csiboda, Botosa, Dedes, Gosztola, Luku, Kolbász-hegy, Teskándi rend…

Nekünk, gyerekeknek, ünnep volt, elmehettünk az alsó-hegyi szüretre.  A várt nap hajnalán még sötét volt, amikor már készen állt lovas szekerünk az indulásra. Előre, a kocsikasba, pokrócokkal jól bebugyolálva, húgomat és engem ültettek. A bakon foglalt helyet nagyapánk, mögötte a szüleink és a szüretelők. A rakományt a hordó meg a sült libával, kenyérrel és kaláccsal teli kosarak zárták. A szekér hátsó, bal oldali lőcsén égő viharlámpa lógott, hogy az úton, a sötétben jelezzen majd bennünket. Feri papa még egy utolsó pillantást vetett az udvarra és a szekérre, majd felsóhajtott: ‒ Jézus nevében! – már pattant is a lovak hátán az ostor, és elindultunk.

A postaúton az állatok ruganyos járással gurították a kerekek alá a kilométereket. A lovak jó karnyújtásnyira voltak tőlünk, szívesen megsimogattuk volna gömbölyű tomporukat és dús farkukat. A sötétbarna, idősebb, nyugodt ló a Vidám, a világos barna, kicsit rakoncátlan a Hamis volt. Nem féltünk tőlük, hiszen mellettük nődögéltünk. A paták ütemesen dobbantak, a kerekek alatt csikorgott a kavics, zökkent egyet-egyet a szekér, a felnőttek beszélgettek, mi meg vártuk, hogy világosodjon, hogy már lássunk is valamit!

A lassan oszladozó sötétben itt-ott kukoricatáblák hadrendje sejlett fel, majd elzörögtünk Frimon Béla magányos, keresztúti kocsmája mellett és végigmentünk Lenti kihalt utcáján. Arra, hogy emberlakta vidéken járunk, az egyre szaporodó kakaskukorékolás és a kapukban acsarkodó kutyák voltak a bizonyság.

Kivilágosodott, mire a hegy lábához értünk. Akkor leszálltak a szekérről a felnőttek, hogy az Ambrus-parton felfelé könnyebb legyen az állatoknak a teher. A hegytetőn kátyús szekérút vezetett tovább, itt-ott tengelyig ért a sár. Mi nem arra figyeltünk, hanem a szőlőfürtökre, amit az út menti tőkékről kaptunk. A gyümölcs esztendeje várt íze, illata leírhatatlan volt! Fehérre meszelt, zsuppos boronapincék között haladtunk tovább. A pincék körül emberek mozogtak: ki kádat, hordót mosott, ki a szedőedényeket rendezte, más reggelizni hívta az övéit vagy egy koccintásra a szomszédot.

Végre megérkeztünk Csibodába, a száz éves pincénkhez és a hozzá tartozó jó darab szőlőhöz. A félig földbe roskadt, nagy zsupptetejét alig bíró épület hosszan nyúlt el. Elől, a szoba kicsiny ablakokkal pislogott a világra. Berendezése egyszerű volt: sarokpad asztallal, egy ágy és a kályha. A szoba melletti présházat mintha óriások rendezték volna be: majdnem az egész helyiséget elfoglaló faprés állt bent dölyfösen: „Itt én vagyok az úr!”  A présházból nyílt egy sötét „bányajárat”: a fekete hordókkal teli pince. Nem is pince, hanem egy dohos, ablaktalan kamra volt, ami az oldalain lévő, egy-két, tenyérnyi lyukon át kapott kevés friss levegőt. Az épület hátsó végét az istálló foglalta el.

 

Eleinte még vastag ködpaplan simult a hegyhátak közé, de hirtelen felragyogott a nap! A tetőről messze szállt a tekintet: a szemközti dombokon erdők, szőlők és épületek foltjai látszottak. A két dombvonulat közötti Kerka-völgyben lustán nyújtózkodtak a falvak piros tetős füzérei és mezők parcellái. A hegyünk lábától úgy két iramodásnyira áll a szécsiszigeti, volt Szapáry kastély és a falu temploma. Az öregek elmondása szerint a templom rakásakor az építtetők a malterba víz helyett bort öntettek… A táj az ősz ezernyi színében játszott: a zöldek, a sárgák, a vörösek, a bíborok és a barnák fogócskáztak egymással.

Hegyoldalunkat szüretelők csapatai lepték el: gyors kezek szedték kosarakba, vödrökbe, majd öntötték puttonyokba a tőkék édes terhét. A puttonyos azután kétrét hajolva, minden lépését jól meggondolva cipelte a hátán a teli faedényt a tetőn lévő pincébe.

A munka közben mind több helyen szállt a dal, viccek röppentek és kacajok gurultak a szőlősorok között. Senkit nem bosszantott az, hogy meredek az oldal, potyog a szőlő és ragad a kezünk… Amikor az egyik puttonyos majdnem orott esett[1], és a hátáról a fürtök és a szemek egymáson átbucskázva siettek visszafelé, senki sem mérgelődött. Szó nélkül felkapkodtuk a szökevényeket.

Egyszer csak dühödt kiáltozás hallatszott a tetőről. Gyorsan, szőlőt, edényt otthagyva kaptattunk a hang irányába. Hát, egy már megrakott, hazafelé induló szekér az oldalára dőlve feküdt az úton! A lovak a kocsirúd mellett álltak, a kocsis meg az egyik levegőben lévő kerékre támaszkodva nézett értetlenül. A rakomány gazdája hol a lecsúszott hordóhoz, hol az egyik pincéhez szaladt. Bekiabált a nyitott ajtón: ‒ Ti itattátok! A pince nem felelt… Akkor az innen-onnan érkező segítségek kifogták az állatokat, a kocsist elvezették és a szekér felállításához fogtak.

Mert több látnivaló nem volt, visszamentünk a félbehagyott tőkénkhez és alkonyatig, a csűrbogár megszólalásáig dolgoztunk.

Csóbor Imre bátyám pincéjében nagyobb volt a szoba, mint nálunk, így ott szálltunk meg. A szobát egy olyan cserépkályhával fűtötték, amit a présházból tüzeltek. A kicsit füstös, de jó meleg helyiségben szalma volt terítve az egyik fal hosszában. A szalmára pokrócok és nagykendők kerültek, és készen is volt a fekhely sokunk számára. A nagyok a petróleumlámpa világánál még összegyűltek az asztal köré, borozgattak, beszélgettek. Nagyapánk kiballagott az istállóba, megnézte a lovakat, azután lassan elcsendesedett a pince.

 

Másnap délre végeztünk a szürettel. Míg a szüleink nagy gonddal eligazították a haza induló szekeret, a húgommal bugyrunkba jól becsomagoltuk – hogy magunkkal vigyük – a szüret színeit, a pincét, a szőlőt és a nevetést…

 

 

 

[1] Orra bukott.

Zsupánné Illés Margit az Irodalmi Rádió szerzője. 1953-ban születtem a Zala megyei Csesztregen. Harminchét évig tanítottam, mint alsós…