Szohner Gabriella: Átkönyörgött évek 2.

 

Sírtak is még, ezerszer elmondott szavakat ismételgettek. Elképzelni sem tudták a jövőt, a holnapot, a holnaputánit, az azutánit.

– Károlyt engedd vissza a szobánkba – mondta váratlanul Jani.

Más helyzetben Róza talán mosolygott volna ezen, de most kivörösödött szemmel, duzzadt arccal, csak megsimogatta férje mellkasát.

– Ölelj át kérlek! – fordult Jani felé.

Jani átölelte ifjú feleségét, Róza hosszú hajának sötétbarna tincsei szétterültek a párnán.

– Nem tudom, mikor lesz ennek az őrületnek vége, és nem tudom, mi lesz velem – simogatta felesége vállát Jani, – kérlek, Róza ne felejts el, ne sirass el idejekorán, én érezni fogom, amíg vársz rám. Ez lesz az, ami majd életben tart. Minden gondolatod, ami felém száll. Minden ima, amit értem mondasz, minden lemondásod, minden könnycsepped, amit értem ejtesz. Minden vágyakozó sóhajtás, és minden szívbéli mosoly, amit nekem küldesz. A reménységed, amit érezned kell akkor is, ha már senki nem remél. Én érezni fogom. Mindent érezni fogok, és visszatérek.

– Így lesz! – ígérte Róza tiszta szívvel, szerelemmel. Ő is így akarta. Hinni és bízni benne, megtenni mindent ezért, és Jani visszatér. Lehet, hogy hamar, lehet, hogy nagyon sokára, de visszatér. Ő majd életben tartja, és visszahozza, a világ végéről is. Bármiről képes lesz lemondani Janiért.

– Vigyázz magadra!- folytatta Jani. Tudom, mi mindent teszel majd értem, de magadról se feledkezz meg! Érezd a feléd küldött szerelmemet! Maradj meg nekem, kérlek, legyen kihez hazajönnöm! Mert visszajövök! Érted?

– Igen értem! – felelte Róza, aki egyfolytában az órát figyelte. Mereven nézte a mutatókat, és számolt. Még két óra…, még másfél…, már csak fél. Semmi nem jutott már el hozzá, csak a könyörtelen és embertelen óraketyegés.

Odakinn pirkadt. Az emeletre, a nyitott ablakon át felszűrődtek a jól ismert hajnali zajok, az ébredő kisváros hangjai. Egy eldöcögő tejeskocsi kattogása a macskaköveken, a pékmester taligájának zötyögése. Szemben, az utca másik oldalán a fűszeres felhúzta az utcai rolót, nyitásra készült. Az emberek is ébredeztek, itt is, ott is nyílott egy ablak, amiken át friss, még illatos, őszi levegő áradt a hálószobák mélyére. A bérházakból felszálló vékony füstcsíkok jelezték, készülnek a reggelik, a felnőttek dolgozni, a gyerekek iskolába indulnak nemsokára. Úgy történt minden, mint bármelyik másik napon. Csak ők érezték másmilyennek ezt a reggelt. Szívük legmélyéből gyűlölték most a felhunyorgó napot, a múló időt, és a háborút. A vasútállomáson két megtört, fáradt, keserves éjszakát megélt fiatal búcsúzott egymástól.

– Ugye nem feleded, amit kértem? – kérdezte könnyes szemmel a férfi.

– Nem. Soha nem feledem. Életben tartalak Jani! – borult Róza a férje vállára.

Aztán hosszú csókot váltottak.  Jani fellépett a vonat lépcsőjére, a mozdonyfütty jelezte, a szerelvény indulni készül.

-Isten áldjon bennünket Róza! Vigyázz magadra!- kiáltott még Jani, de ő már képtelen volt válaszolni, kezét emelte csak, így jelezte, megteszi.

A fiatalasszony nem tudta hogyan ért haza az állomásról, a szobájában eszmélt. Lerogyott az ott lévő egyetlen székre, és zokogott, mert máris úgy hiányzott Jani, mintha hónapok teltek volna már el a búcsúzásuk óta. Valahonnan, messziről elért hozzá egy hang, amiben lassacskán felismerte az undorító ketyegést. Az ellenséges, irgalmatlan ketyegést. Önkívületi állapotban ment el az éjjeliszekrényig, két marokra fogta a kattogó órát, ami olyan gyilkosan haladt előre az éjjel. Lassan, szertartásszerűen, mintha csak egy koporsót kísérne, végighaladt vele a szobán, átlépkedett a konyhán, az előszobán át egészen a gangig. Ott az arca, a szeme elé emelte, merően nézte még egy ideig, hallgatta a kattogást, aztán hirtelen kitárta a kezét. Az emeleti lakás verandájáról a mélybe ejtette a Mamától kapott gyönyörű időmérőt. A szétguruló, fémes hangból tudta, hogy darabjaira hullott. Nem nézett utána.

– Új… időszámítás… kezdődik… – hallotta saját hangját.

Meghozta az első áldozatát. Betámolygott a szobába. Mama állt a szoba közepén, két kezébe temette az arcát.

– Mit tettél Róza?- kérdezte sápadtan, megrökönyödve.

Róza nem válaszolt. Megkerülte anyját, berogyott az ágyba. Zokogott. Mély álomba sírta magát. Hosszan aludt, késő este ébredt. A nyitott ablakon át hűvös levegő áradt a szobába. A fuvallat megemelte a függönyt, elért az arcáig, felélénkítette kicsit. A sötétben eszébe jutottak az elmúlt nap, az elmúlt éjszaka eseményei. Újra csak sírni kezdett. Lelkiismerete sem hagyta nyugodni, hiszen ő milyen jót aludt, míg Jani ki tudja, merre jár már, mit csinál, mit csinálnak vele. A szomszéd szobában szülei és az öccse talán már aludtak, vagy csak csendben voltak. Nem akarta zavarni őket, de éhes gyomra egyre követelőzőbben korgott, semmit sem evett tegnap reggel óta, azt sem tartotta benn a gyomra. Nagyon óvatosan, lábujjhegyen lépdelt ki a konyhába, a sötétben is megtalálta a kis fiókot, amiben néhány szem kekszet tartottak. A Papa miatt volt ott, akit gyakran felébresztett a gyötrő gyomorégés.Két falat után ismét hányingert érzett. Nem mert öklendezni, nehogy zajt csapjon. Ivott egy korty vizet, és mély levegővételekkel visszatuszkolta torkából a két falatot, miközben két kézzel kapaszkodott a konyhaasztal szélébe. Pár perc múlva is, csak annyira érezte magát jobban, hogy be tudott támolyogni a szobába. Hálóingbe bújt. Előbb a székre ült, hallgatta az éjszakát, valami ismerős szuszogást, ismerős illatot keresett. Folyamatosan folytak a könnyei. Nem tudott elaludni. Ébren feküdt, a csendes éjszakában. Olyan nagy volt a csend, és mély a sötétség, mintha minden és mindenki gyászolt volna, ahogyan Róza. Nem a férjét gyászolta, az eszébe sem jutott, hiszen Jani élni fog. A gyásza egészen másról szólt. Azzal, hogy Janit behívták, kiszakítottak közös életükből egy darabot. Egy boldog darabot.  A szép napokat, amiket együtt töltöttek, a szerelmet, a mosolyokat, a simogató együttléteket. Mindez csak emlék lesz ezután. A háború kettétörte az életüket, széttépte a boldogságukat. Ezt gyászolta. Ha Jani Isten, és az ő segítségével egészségesen és sértetlenül megérkezik is valaha, ők ketten már nem tudják ugyanott folytatni. Soha de soha többé nem lesz semmi sem ugyanaz. Ezt a szörnyűséget elfelejteni sem, elfogadni sem lehet. Mint újra és újra begyulladó seb, ottmarad a későbbi életükben. Undorítón, gennyesen. Az vigasztalta valamelyest, hogy szerelmüket újra építhetik. Majd. Később. Ha vége lesz a háborúnak. Ha Jani hazajön. Halkan imádkozni kezdett. Jani visszatéréséért, az egészségéért, a túlélésért.

Megérkezett a reggel, majd az este, a következő reggel és este, és éjszaka. Róza, amióta visszatért az állomásról, ki sem tette a lábát a lakásból. A Mamának sem volt nagy segítségére, de a szülők értették, érezték a bánatát, hát békén hagyták. Róza révetegen kóválygott egyik helyiségből a másikba, nem találta a helyét. Egyetlen mondat futott a szeme előtt szalagcsíkban, pulzált, mint a szívdobogás; ÉLETBEN KELL TARTANI JANIT. Nem tudta kitörölni az elméjéből, ha akarta volna, akkor sem. De nem akarta. Hagyta, hadd fusson, had pulzáljon, amíg látja és érzi, amíg fáj, ő nem felejt.

Egy váratlan esemény lendítette ki aggasztó állapotából. A Papa, hazafelé jövet az irodából, megbotlott, elesett, és csúnyán kificamította a bokáját. Ismeretlen emberek kísérték haza. A lába duplájára duzzadt, kékes-lilás árnyalatok futottak a lábfején, ijesztő látványt nyújtott. Orvost hívtak hozzá, aki helyreillesztette a kiugrott bokát. Papa nagyot nyögött a fájdalomtól. Szigorúan pihenést, borogatást és fájdalomcsillapítást ajánlott a doktor. Papa nyugtalan volt, másnapra tervezte téli tüzelő megrendelését. Most aztán se munkába menni nem tudott, se tüzelőért. Károly nem hagyhatta az iskolát, Mama pedig nem mert egyedül elindulni sem a Papa munkahelyére bejelenteni a balesetet, sem tüzelőért. Rózára számíthattak csak, ő azonban hevesen tiltakozott, nem akart az utcára menni.

-Segítened kell lányom! Különben sem maradhatsz ebben az állapotban örökké! – morgolódott Mama. – El kell jönnöd velem, ha nem intézzük ezt el, télen megfagyunk.

Rózának engednie kellett. Másnap reggel felöltöztek, rövidesen mindent elintéztek, még a szemben lévő fűszereshez is beugrottak, valami ínyencségért a Papának, fájdalom oldónak. Megvették a kedvenc újságját. Mama más lapokba is beleolvasott. A hírek elkeserítőek voltak, folyamatosan mentek katonák a frontra, a németek meg egy helyben toporogtak több helyen is a világban. A Mama tudta mit jelent ez, ő már megélt egy háborút. Róza nem értett hozzá, csak Janira tudott gondolni most is. Vajon merre jár, hol éri őt a tél? Kap-e megfelelő ellátást, éhezik-e, fázik-e? Csomagolt ő néhány meleg holmit, de elég lesz-e vajon? Féltő gondolatát el is küldte a messzi távolba.

Amíg a Mama olvasott, a fiatalasszony unalmában bámészkodott. Mások is voltak a fűszeresnél, némelyikük sorban állt, mások még csak nézelődtek. Róza felfigyelt egy munkásfiúra, aki türelmesen várt a sorban, nem mellesleg leplezetlenül bámulta őt. Egyszer csak elmosolyodott, és szemtelenül, tolakodóan rákacsintott egyet. Róza elpirult a férfi arcátlanságán. Fel volt háborodva, meg szégyellte is magát. Elszokott ő már ilyen dolgoktól. Idegesen fogta karon a tiltakozó Mamát, és szó szerint kimenekült vele az üzletből. A kimozdulás a bolti inzultust leszámítva jót tett neki, tisztultak a gondolatai, elméjéből oszlott a sűrű ködös állapot. A fiatalember sóvárgó tekintete, pimaszsága még otthon se hagyta nyugodni. A tükör elé állt, alaposan végignézett magán, elölről, majd lábujjhegyen megfordulva hátulról is. Csinosnak látta magát. Ott, a tükör előtt fogalmazódott meg benne a következő lemondása. Már tudta mit tesz, mit ajánl fel Janiért. Jó sokáig eltart majd, addig biztosan élni fog a férje. Örült a nyugtató gondolatnak. Este, vacsora után, megkérte Mamát, és Papát, hallgassák meg őt, mert igen nagy elhatározásra jutott. A szülők reménykedni kezdtek, Róza lassan visszatér az életbe.

-Édes Mama – fogta markába édesanyja összekulcsolt kezét – tessenek figyelni rám! Mi Janival, az utolsó éjszakánkon megfogadtunk egymásnak valamit. Sok mindent meg kell tennem azért, hogy ez sikerüljön. Lesznek nagyon furcsa dolgaim, amit normális körülmények között biztosan nem tennék meg. Soha ne gondolják rólam, hogy elment az eszem, ne gondolják, hogy megzavarodtam. Bízzanak bennem! Csak a támogatásukat kérem Mama. Papa, csak annyit, bízzanak bennem. Csak legyenek mellettem!

Mama és Papa könnyekkel küszködtek, nem értették mit akar a lányuk, de megígérték, történjék bármi, soha nem fordulnak el tőle. Minden rosszra fel voltak készülve, de az, ami ezután következett, a legrémesebb elképzeléseiket is felülmúlta.

 

 

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. 1973-ban szakérettségiztem, majd az Albert Schweitzer Kórház dolgozója lettem, Hatvanban. 1974-ben felnőtt…