Talpuk alatt megreped az aszfalt,

mert súlya van a gondjaiknak;

nem árvának születtek: angyali

teremtések voltak ők is

egy gyerekkori fényképen;

most mégis nyári éjszakán

magukra húzzák takaróként

az eget, csillagrojtjaik megcirógatják

arcaikat, olyankor ecetszagú a mosolyuk;

vánkosuk a téli éjszakában

egy sínpárna lesz, s behavazott

emlékeiken nem fog majd

a könnyes olvadás,

utcáról utcára ténferegnek, dohos

leheletükben egész életük párásodik,

az utcakövek is húgyszagúak,

cigarettacsikk-ujjaikat szagolgatják,

azzal mérik a múltat, az utolsó slukkot.

 

Cipóvégű hajnalokon nagyokat nyelnek,

a képzelt kenyérgalacsinok megakadnak

a torkukon, némelyek álmukból már

fel sem kelnek, lyukas kesztyűjüket

odadobják a télnek, zoknijukat a nyárnak,

s egy fémtepsiben csöndesen-mint ütemvonalak

a kottában- szépen elnyúlnak az örök elmúlásnak.

Dr. Lajtos Nóra az Irodalmi Rádió szerzője. Püspökladányban születtem, Nádudvaron éltem húszéves koromig, azóta Debrecenben élek. A püspökladányi…