Szohner Gabriella: Átkönyörgött évek    4.

Amióta kicsit többet evett és ivott, Róza tudata fokozatosan visszatért a valóságba.  Amíg ő a saját, elsötétült világában élt, a családban súlyos változások történtek. Fel sem fogta, észre sem vette. Papának felmondtak a cégnél. Minden reggel elment otthonról, Mama tudta csak, hogy már régen nem a munkahelyére jár. Nem gyógyult jól a lába, rettenetes fájdalmai voltak, gyógyszerre már jó ideje nem futotta. A vonatjáratokat ritkították a frontra menő szerelvények miatt, szinte mindig elkésett az irodából, ő volt az első, akit eltanácsoltak. A család jövedelem nélkül maradt. Papa akkoriban egész nap beszerző körúton bicegett, ügyeskedett, eladott ezt-azt, annak az árából vett ennivalót. Az alapvető élelmiszereket jegyre kapták kis kuponokkal fizették ki az előre adagolt kenyeret, zsírt, cukrot, lisztet. A Mama, majd magához térése után Róza is, órákig álltak sorban, a nagy hidegben, később esőben, sárban, szélben, amíg valamennyi ételhez jutottak. Húsféle csak akkor jutott az asztalra, ha a Papa egy féltett tárgyat, vagy családi ékszert el tudott adni a feketepiacon. Később Károly is alkalmi munkákat vállalt, azt a kevés pénzt, amit kapott, a Mamának adta. Minden lehetséges tartalékukat felélték már, és mégis; éppen hogy csak éltek.

Egyre ritkábban érkeztek a levelek Janitól, egyre szűkszavúbbak voltak. Csupa fájdalom volt valamennyi. Róza újabb, nagyobb, fájdalmasabb felajánláson törte a fejét. Hiába a naponkénti levelek, az elrebegett imák, a könnyek, a levegőbe sóhajtott szerető csókok, mindezt kevesellte Janiért. Az ételről való lemondás nem volt észszerű, Róza jól érezte a testének gyengeségét, soványságát. Ha nem eszik, nemsokára meghalhat. Mást kellett tennie. Február elejét írták. Róza sorban állt kenyérért. Annyira fázott, már az ájulás kerülgette. Megmozgatta lábait tekergette a fejét, így akarta melegíteni magát. Egyszer csak észrevett az utca másik oldalán agy aprócska ajtót, amire kézzel írták fel: FODRÁSZAT. Miután a betűk fogalmat alkottak a fejében, kínjában megjegyezte:

– No hiszen! Mostanában nem lehet sok dolga! Kinek van pénze most fodrászra?

A mellette álló, igen kopott ruhában, kesztyűtlen kezét lehelő asszony válaszolt neki.

-Nem pénzért dolgozik. Van a hölgynek egy mozgássérült édesapja. Az első háborúban repesztalálatot kapott, nagyon beteg. Egyik kezét egy bomba vitte el, a másikkal is nehezen bánik. Az asszonyka a lánya, nem hagyhatja őt felügyelet nélkül. Annak, aki segít neki az apja körüli teendőkben, rendbe hozza a haját. Megigazította a fejéről lecsúszni készülő vastag kendőt, majd folytatta:

-Nem olyan régen költöztek ide a szomszéd faluból, azt hitték itt több lehetőségük lesz. Ritkán azért akadnak vendégei is, a fene se tudja, honnan van még pénzük az embereknek.

Róza nem is akart többet hallani. Okos fejében csikorogva, nyikorogva indultak a fogaskerekek. Azon a fagyos februári napon, a csikorgó hidegben, az ájulás szélén született meg újabb terve. Ha Isten is úgy akarja, és a terve megvalósul, még jó sokáig életben tarthatja Janit.

Másnap azzal az ürüggyel ment el otthonról, hogy sétál egy kicsit, szétnéz a környéken, hátha valami munkát is talál. Mama boldog volt, végre látta élni a lányát. Nem is engedte el két falat kenyér és egy fél csésze tea nélkül. A fodrászatban, a picinyke, ablak nélküli boltban dohos, savanyú szagú levegő fogadta, az őszi párát már nem sikerült jól kiszellőztetni. Kötélen száradó ágyneműk, törölközők és ingek közül madárcsontú asszonyka lépett elő. Nagy, molyrágta kendőbe tekerte vékony testét. Viaszsárga arcán végigfutó hosszanti ráncait a fekete kendő kiemelte, jóval idősebbnek látszott a valós koránál. Mandula alakú, meleg, barna szemei alatt a mély, kékesszürke árkok, sok szenvedésről árulkodtak. Betegnek tűnt.

– Mi tetszik?- kérdezte rekedten. Nehezen vette a levegőt.

– Segíteni szeretnék – suttogta Róza, mintha a helyzet áhítatot követelt volna.

– Miben szeretne segíteni? – támaszkodott az asszony az előtte álló székre.

– Vigyáznék az Apukájára, ha Ön találna magának munkát – mondta ki egy szuszra kérését Róza.

Az asszony tetőtől talpig, alaposan végignézett rajta. Róza szégyenlősen nézte a földet, amíg a másik mustrálgatta.

– Ön segítene? – hitetlenkedett a ziháló asszony – hát alig van a világon!

– Kérem, én erős vagyok!- vonta fel a szemöldökét önérzetesen Róza – és járatos is a háztartásban. Engedje, hogy segítsek. Kérem!

– Nincs pénzem – szólt az asszony. Róza őszintének látta.

– Nem kérek pénzt! Azt szeretném, ha minden alkalomért, amikor önnek szüksége van rám, vágna egy kicsinykét a hajamból – hozakodott elő az igazi szándékával Róza.

A másik asszony értetlenkedett, hitetlenkedett, komoly fontolóra vette, vajon egy normális nővel, vagy egy eszementtel beszélget. Sokáig hallgatott. Róza már majdnem kifogyott a türelemből, mire megszólalt:

– Úgy érzem, nem rendes dolog, amit tőlem kér.

– Hogy, hogy nem rendes? – bizonytalanodott el Róza.

A másik csak hallgatott. Továbbra is bámulta Rózát, különösen a haját vette szemügyre. Aztán kéz ujjal megvizsgálta a minőségét, majd megszólalt:

– Akinek ilyen hajkoronát adott az Isten, nem kérhet ilyet jókedvéből. Az egyszerűen bolond.

Lassan elsétált a bolt ajtajáig, kinézett, a szemerkélő havat, az elszürkülő eget bámulta. Nem szólt. Róza arra gondolt, hátat fordít, és faképnél hagyja a nőt, de az akarata nem engedte. Ennek az asszonynak meg kell értenie, hogy szükségük van egymásra. Türelmesen várt hát, a földet nézte, a padlót, ami elbírt volna egy nagy súrolást.

– Nem akartam megbántani – szólalt meg végre a fodrásznő. Lassú mozdulattal visszafordult, Róza álla alá nyúlt, és gyengéden felemelte a fejét.

– Sajnálom – folytatta. Nem szívesen vallom be, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy firtathatom az indítékait. Szükségem van pénzre, szükségem van segítségére. Jelenleg a gyógyszereket sem tudom megvenni, a patikus sem tud már hitelezni. Más körülmények között hetekig könyöröghetne, akkor sem vágnék a hajába, de most nincs más választásom. Egyébként Veronikának hívnak.

– Én Róza vagyok. Akkor jöhetek?  Akár már holnap is?

– Jöhet. Nem szívesen kötök ám ilyen egyezséget, ugye tudja? – kérdezte elköszönőben Veronika.

– Tudom – válaszolta örömében Róza. Még mosolygott is, annyira megkönnyebbült. Lesz mit tennie Janiért.

Kinn az utcán táncolni lett volna kedve. Felszabadult volt, már majdnem boldog. Valamikori, elmúlt, fiatalabb életére gondolt, amikor a zene elindította az érzékeit, nem sokkal később pedig a lábát. Látta magát Jani karjaiban, szinte érezte a karját a derekán. A zene a bensőjéből érkezett, a ritmus átitatta a testét, keringett és keringett, valami furcsa igézetben át az utcákon, egészen a házuk kapujáig.

Másnap délelőtt felöltözött, elmesélte a Mamának, hogyan talált magának könnyű, hozzá illő, alkalmi munkát.

-Milyen munkáról beszélsz kislányom? – csodálkozott Mama.

Rózának mindent, részletesen el kellett mondania, még azt is, hogy pénzt most még nem kap érte, de ha Veronika el tud menni dolgozni, talán tud valamennyivel segíteni rajtuk. Azt mélyen elhallgatta, mi a terve, a következő áldozata Janiért.

– Mégiscsak rettenetes az a világ, ahol a nőknek dolgoznia kell. Hallottam már én erről! Valami buta női mozgalom, valahol az újvilágban, ami azért alakult, hogy a nők ugyanolyan jogokat kapjanak, mint a férfiak. Olyan beosztásokban akartak dolgozni, olyan béreket kívántak, szavazni akartak, meg ilyesmi. Szerintem ezzel pedig pontosan a család érdekeit, értékeit csonkítják. Egy polgári családban ez semmiképpen sem fordulhatna elő –dohogott csendesen.

Míg Róza készült, a Mama tovább gondolkodott; legyenek nők, akik dolgoznak, esetleg szolgáltatnak, ő nem bánja, de Rózát nem erre a sorsra szánta. Az ő lányának a háztartás vezetésében kellene leginkább segítenie, meg kellene tanulnia a gazdálkodás, a gyereknevelés, a család összetartásának csínját-bínját. Nem azért járatta iskolába, hogy most mindenféle cselédlányok meg munkásasszonyok köreiben mozogjon, háború ide, vagy oda. Más világ lett, egészen más világ. Érthetetlen világ.

– Ha jól bírom a munkát Jani még él. Erre tessék gondolni Mama! – köszönt el tőle Róza, és cuppanós puszit adott anyja öregedő, fáradt arcára.

Hamar odaért a fodrászüzletbe, ahol márt várta Veronika, az édesapja mellé. Bemutatta őket egymásnak, minden tudnivalót elmondott Rózának, majd elment. Márton bácsi hófehér hajat szép, ápolt bajuszt és szakállat viselt. Mindezt a lánya tartotta rendben ollóval, így legalább borotválkoznia nem kellett. Márton bácsi ágyban feküdt, szemei hasonlóak a lányáéhoz,  élénken csillogtak a párnák között. Makacs életösztön mocorgott bennük. Róza és az öregember udvariasan beszélgettek, Márton bácsi lassacskán elmesélte az életét, a harcokat, hogyan veszítette el a feleségét, és azt is, milyen büszke a lányára.

– Szomjas vagyok. Adna inni, kérem?- fordult a bácsi Rózához.

– Szívesen- fordult hozzá a fiatalasszony – majd kezébe fogta a csorba csészét. Odaillesztette Márton bácsi szájához, és megdöntötte. A víz mindenhová csorgott, még az öreg nyakába is jutott bőven belőle. Róza elszégyellte magát, milyen ügyetlen.

– Bocsánat! – mondta.

– Csináljuk lassabban, én segítek, ahogy tudok!- kérte Márton bácsi.

Róza úgy tett, ahogy a bácsi kérte, lassan döntötte a csészét. Az öreg, csonka kezével a pohár alját támasztotta.

-Megszokjuk majd egymást – szólt bátorítólag, míg a fiatalasszony felitatta a kicsorgott vizet.

Róza, az éjjeliszekrényen lévő könyvből olvasott fel, hálából, meg ajándékul, a jól sikerült megismerkedésért. Amikor Veronika megérkezett, édesapja mélyen aludt.

– Volt valami probléma? – kérdezte.

– Egy kicsi, de megoldottuk – szaladt halovány pír Róza arcára.

– Megismerik majd egymást – biztatta Veronika is – apám nagyszerű ember. Tűri a baját.

– Az apukája is ezt mondta. Én nagyon igyekszem majd!

– Akkor most én jövök – szólt Veronika, miközben a fodrászszékre mutatott – csüccs!

Leengedte és kifésülte Róza haját. A kopott, vakult tükörből sovány, beesett arcú, sápadt, kopott fekete ruhába öltözött asszony nézett vissza.

-Ha megszabadul a gyönyörű hajától, semmi, de semmi élő nem lesz rajta – gondolta Veronika. Cseppet sem volt ínyére a reá váró művelet.

– Egész biztosan jól átgondolta? – kérdezte Rózát.

– Egészen biztosan- válaszolta erőteljesen Róza. Szíve hevesen zakatolt.

– Mennyit szeretne – préselte ki magából a kérdést, a másik nő. Egész bensője lázadt. Nem akart belevágni a hajba, mégis kénytelen volt. Nagy úr a muszáj, és ők ketten így egyeztek.

– Nem túl sokat- kérte Róza – nem szeretném, ha otthon hamar észrevennék. Csak fokozatosan szeretnék rövidet.

– Rendben. Vagyis nincs rendben. Máris sajnálom, hogy ebbe az egészbe belementem – sóhajtott egy nagyot ollóval a kezében Veronika, és Róza gyönyörű hajába nyisszantott. Míg az olló két szára összecsattant, a szemét is becsukta.

Róza nézte a lehulló tincseket, és mindvégig imádkozott. Felajánlotta őket Janiért, az életéért, a boldogságukért, mindenért, amiért eddig is. Újabb kérést is fogalmazott a többiek mellé. Veronikáért, és az apjáért is hulljanak a szálak, éljenek minél tovább! Ha velük nem történik baj, sokáig tart az újabb felajánlása. Elég hosszú hozzá a haja.

Egyszerre csak mély fájdalmat érzett a lelkében, legbelül. Gyászolta a fürtöket. Sírni kezdett. Minden hajszáláért ejtett egy könnyet. Veronika

megérezte a kínt, ő is könnyezett.

– Tudtam. Ugye megmondtam! Nem szabadott volna! – mondta szipogva.

Róza erőt vett magán, Janira gondolt, Jani szenvedéseire.

– Csak pillanatnyi fájdalom volt, ne tegyen magának szemrehányást. Tudom, mit csinálok.

– Igen, maga tudja – hagyta annyiban Veronika. Lassan ő is felszárította könnyeit.

Hamar kontyba tekerte Róza maradék haját, ne is lássa mit tettek. Róza kontya valamelyest megvigasztalta mindkettőjüket. Mostani cselekedetük még nem lett túlságosan látványos.

– Mama észre se fogja venni- törölgette meg az arcát Róza. – Most még nem.

Folyt. köv.

 

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…