Latzkó Andor: A dzsinn
(Andreas Latzko: Der Dschinni)

„Te nevetsz?! … Ne nevess, Sahib! Könyörgöm, ne nevess! Soha nem tudni, talán ez a fél kókuszdióhéj, odaát: egy minket figyelő kis dzsinn üstöke? Miért akarod a Te hű szolgádat, Hassant odadobni a haragjának? Még csak rövid ideje élsz az országunkban…”
A fiatal, angol mérnök kelleténél hangosabb, tisztán gyermeki nevetése egyszerre csak abbamaradt. „Rövid ideje az országban? …” Alapjában véve igaza volt a vén csirkefogónak, még csak három hónapot húzott le abból a három évből, melyre Harold Morton elkötelezte magát, szabadság-megszakítás nélkül kell kitartania a gyarmatokon, amíg a Thar-sivatagon vezető út el nem készül. Három hónap, száz nap csak, és még ugyanilyen ezer van előtte, ezer unalomból és kedvetlenségből álló, nehéz bála! Van még ereje ahhoz, hogy életét további ezer napig magával cipelje? Napról napra néhány yarddal beljebb a pusztába, néhány yarddal még távolabb a következő postahivataltól, ám legalább kábelen keresztül összekötve Európával, saját életével.
Nagy szerencse volt ám, és ezt Morton gyakran ismételgette magában, hogy az út másik végéből nem tudtak rápillantani, hogy ő maga is csak egy kis skót cottage képét látta szeme előtt; menyasszonya lenszőke haját, az aranyesővel befuttatott kerti kapu alatt. Láthatja ő is, ahogy vőlegényét csupasz emberállatok falkájával együtt a pusztába lökték, és egész nap az árnyék nélküli sivatag sistergő hőségében aszalódik; éjjel pedig a rizsföldek poshadt bűze és a mérges rovarok fullánkja még álmaiban is üldözi – láthatja ő mindezt – és mégis ezt az árat fizetteti meg vele, mégis szereti őt a menyasszonya?
„Ah!…”
Vad vállrándítással, ahogy egy haragos birkózó bánik legyőzött ellenfelével, zökkent vissza nyugágyába a sátortető alatt, ahol ősz szakállú felügyelője mozdulatlan alázattal várt arra, hogy folytathassa meséjét. De a távoli, szeretett lény puha, fehér bőrétől messzi út vezetett az öreg tatár hatalmas állkapcsa körül borostásan és fonnyadtan csüngő ocsmány, sárga bőrig. A mérnök szeme tévedett, szórakozottságában nem látta, hogy mindez csupán egy lesipuskás hencegő torzkép. – Mit karattyolt, miről locsogott éppen a vén csibész? – Na, igen! Természetesen arról a fájdalmas szerencsétlenségről, mely nem csak a kormányzó lányának életébe került, de egyben kikergettek a pusztába öt, ártatlan életvidám mérnököt. Évtizedeken keresztül bevált a régi út a hirtelen kanyarjaival, ezek, mint hajógörbületek a sziklás falak köré magasodtak; az utat éppen megfoltozták ideiglenesen, hisz oly gyakran kimosta a téli monszun, de most hanyatt-homlok új út kellett! A kormányzó édes lánya a vőlegényével, soha nem tért vissza egy kis kirándulásból – csak három nappal az esküvőjük előtt, képzeljék el!
Harold Mortonnak undorítóan keserű lett a szájíze, ahogy erre az egészen másképpen élt jegyespárra gondolt. Szentséges ég, micsoda különbség! Három év különélés helyett néhány hét jegyesség teli látogatásokkal, kocsikázásokkal, gyengéd beszélgetésekkel – minden egyes óra édes volta, biztos emlék, elemózsia a mindennapok és megszokottság szűk esztendőire. Így ezt előtérbe helyezve, minden fáradságot áthárítanak a csekkfüzetre, minden gondot a tapéta és a szőnyeg helyes kiválasztására korlátoznak – ahogy a gerlicék turbékolva összeszedik a szalmaszálakat a fészkükhöz! És a másik pár? Menyasszonya karjából kiszakították, alig hogy őt megtalálta, édes együttlét helyett különválás és keserűség; a szenvedés befészkeli magát és megőrződik három évre, besavanyodik és „kötelességgé” kocsonyásodhat, amíg nem jön el az idő, őt újra a kalapból kirángatni!
És mi végre a száműzetés áldozata, a legszebb ifjonti évek elvesztése? … Pár nyomorult garasért, amit össze kell kaparni! Két ágy, két szekrény, asztal és gipsz Shakespeare mellszobros vagy kétszínű acélmetszetes tálaló ócska dicsőségéért, mint „luxus”! Mint a koldulás bevezetése: nem nevetséges ez a patetikus döntés, a dramatikus búcsú, az óceán áthajózása; mindez azért, hogy mesekastélyukat megalapozza, és a Kelet kincseit hazahozza és a legkedvesebb lény lába elé rakja!
Ostobaság volt ez, siralmas és ostoba lépés, a kilátásainkat úgy megkeserítettük, hogy a nehézségek után még nagyobb súlyt akasztunk a nyakunkba. Még mindig jobb volt ugratni a vén csirkefogót, és felpiszkálni az üres kókuszdióhéjak alatt lesben álló dzsinntől való babonás félelmét. Miért ne kellene egy olyan ravasz fickónak, aki a honfitársai hátán felügyelőnek kapaszkodott fel, a poklot még egy kicsit felforrósítani? Aztán az úgy táncolt, mint egy balerina: égbe kiáltóan komikus volt a lelkiismeret-furdalása, mert sem vétkes tiszteletet nem érzett hatalmas elöljárója, a fehér Sahib iránt, sem azt, hogy megsértse; hisz gonosz szellemek átkába eshet, mert ellentmondást nem tűrően kigúnyolta a mindenható erejüket.
A beszélgetés hosszú szünete alatt Hassan ám új taktikát gondolt ki, és hagyta magát, hogy felüljön az első, felé dobott gúnyversnek. A mérnök asztalára kiöntött whiskyvel primitív, tervrajzszerű vonalakat vázolt fel, és ezek alapján védelmezte állítását, miszerint mindkét jármű a whisky-csíkok két egymással szembeállított végétől elindult, de nem pontosan abban a másodpercben a legveszélyesebb kanyarnál, melyet egész Indiában csak „Embercsapdának” neveznek a rossz híre miatt; egy dzsinn nem rendezte volna úgy, hogy mindkét automobil pontosan a megfelelő másodpercben induljon és pontosan kiszámított sebességgel a másikba rohanjon. Sahib el kellett hogy ismerje, hogy ez nem volt olyan egyszerű! Hassan már majd’ ötven éve segített angol mérnököknek út- és vasútépítkezéseken, és a fehér urak kimeríthetetlen bölcsessége ellenére, számtalan alkalommal mégis megfigyelhette, hogy két vonat egy időben soha sem találkozik a váltónál, hanem egyiknek vagy a másiknak néhány percet várnia kell. De ha a két autó közül az egyiknek csak néhány másodperc késése lett volna, nem történt volna meg a szerencsétlenség.
Mosolyogva hallgatta végig Morton ezt a bárgyú előadást, és csendes vidámsággal nyugtázta, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű megtalálni a helyes választ az öreg téves következtetéseire. Természetesen badarságokat fecsegett! Éppen ezek a kiszámíthatatlan, véletlen események akadályozzák meg a vonatok precíz találkozását, hiszen ha szerencsétlenséget okoznának, … : nos, nem ez volt az a felelet, amit most Hassánnak adna az ember. Ő azt válaszolná, hogy ezek a véletlenek éppen a dzsinn művei.
Alapvetően – természetesen – minden előítélet nélkül kell vizsgálni a kérdést, így talán mindenki belátná, hogy a különbség egyáltalán nem olyan óriási? Ami az angolban „véletlent” jelent, gyakran nem kevésbé kegyetlen, nem kevésbé titokzatos és átláthatatlan, mint Hassan dzsinnje! Talán? Sőt, talán még természetesebb is: a véletlen alattomossága miatt folyamatos félelemben élni, hiszen a végzet minden dacos szorgalom, jóravalóság és valószínűség ellenére minden pillanatban fel tud borítani mindent, amit emberi értelem kiagyalt és vesződséggel kivitelezett. De a pillanatot átkozottul rosszkor választotta ki, hogy ilyen mély értelmű elmélkedésekbe merüljenek el. Morton arra gondolt, hogy azonnal Indiába érkezésekor figyelmeztették a kollégái, hogy ne bonyolódjon szorosabb kapcsolatba a színesekkel! Nem villant-e fel Hassan máskor alázatosan csukott szeme attól a szemtelen örömtől, hogy érveivel túltett Sahibon? Na, várj csak, kispajtás! … Pipája rövid szárával átmutatva az út széle felé, ahol az üres kókuszhéj hevert, magához hívta a szerencsétlen tatárt, és szándékosan felemelt hangon így szólt: „Mondd meg a dzsinnednek, aki kókuszrostos üstökével ott heverészik, hogy szégyellje magát! A mi vonataink nap, mint nap, sorra találkoznak egymással a kitérőhelyeken, akkor is, ha késnek. A te dzsinned egész évben csak erre az egyetlen ütközésre készülődött, egy úton, amit „embercsapdának” építettek, ezzel a munkája felét máris elvették tőle!”
Hassan rongyos ruháján a széles, buggyos ujjak csak úgy röpdöstek, mint a denevérek, az öreg egyik lábáról a másikra szökdécselt, mintha izzott volna a talpa alatt a talaj. „Sahib!” – rimánkodott nyöszörögve, és tompa, agg szemével kétségbeesett pillantásokat vetett a kókuszhéj felé; pontosan úgy, ahogy egy elfogott egér halálfélelmében a csapda rácsán keresztül hunyorog. De hisz ő nem állította, könyörgött, a kíntól görnyedve, hogy éppen a héj alatt feküdne egy dzsinn. Tucatnyian is összegyűlhetnek a sátorban anélkül, hogy bármilyen látható tárgyban árulkodnának jelenlétükről. A szerencsétlenül járt jegyespár nem vette észre a kegyetlen ellenség közreműködésének legcsekélyebb jelét sem; ám a dzsinnek nem kevesebb, mint négyszer, … igen, négyszer kellett erőszakosan közbeavatkoznia, hogy az ütközést előidézze.
Harold Morton határozottan úgy érezte, hogy most már tényleg nem hagyja tovább beszélni a felügyelőjét. Nem volt ízlése szerint, hogy a színes fickókat csupán azért, mert sötét a bőrük, mint a kutyákat kezeljék, de most sem volt tanácsos a bizalmába fogadni, ahogy ezt maga már ismételten tapasztalta. De izgatta a kérdés, menjünk a dolgok mögé, mi lehet az, amit a fekete, a dzsinn „személyes beavatkozásának” nevezett. Hogyan lehet egy láthatatlan szellem hatását ellenőrizni?
Az öreg elengedte a füle mellett a gúnyos hangnemet, és rávetette magát a lehetőségre, mint egy zsíros csalira: Sahibnak kielégítő magyarázatot ad az egész esetre. Miszerint: a mátkapár tulajdonképpen már korán reggel a romokhoz akart utazni, egy időben tehát az utazási iroda autóbuszával, mellyel mégis csak össze kellett ütköznie. A dzsinn először is a hátsó kerék gumiját szaggatta szét, és amikor ezt kicserélték, hamarosan egy parányi csillagocskát dobott a motorba, ez ide-oda csúszott, és nem vették észre a hatását, amíg a nap már olyan magasan állt, hogy már forróvá vált volna a romok megtekintése. Így az utazás időpontja késő délutánra tolódott, amelyik órában a nagy autóbusz a rommezőről visszafelé tartott, tehát az összeütközés már lehetségessé vált. De a mátkapár másodszor is túl korán kelt útra! Ám ekkor a dzsinn a tiszt Sahibnak az arcába fújt, ezzel visszatérésre kényszerültek, hogy a hölgy hozzon kabátot a szél ellen. Hiába esküdött rá a kisasszony, és maga a sofőr is észlelte, hogy felhőcskét sem lehet látni az égen, semmilyen fuvallatot sem érezni; erre a dzsinn még erősebben fújt, így csak visszafordultak. De még ez a késlelkedés sem volt elég! Ezért hát a dzsinn hirtelen a busz felé szállt, egy fehér Sahib szíját átharapta, így kiesett a járműből annak fényképezőgépe. Meg kellett állni, várni, amíg ez a Sahib visszamegy és felemeli a gépet: így sikerült végül is az, hogy mindkét jármű ugyanabban a pillanatban ért a kanyarhoz, és egymásnak ütközött.
„Honnan tudod mindezt ilyen pontosan?” – kérdezte csodálkozva Morton, erősen elkedvetlenedve, mert arra gondolt: hiszen tényleg tagadhatatlan, a szerencse, két ember fiatal élete ilyen bagatell dolgokon múlik, mint egy széthasadt autógumi vagy egy csillagocska a motorban! Szinte fel sem fogta a választ, miszerint mindkét sofőr muszlim volt, mint Hassan, és egészen pontosan ők mesélték el neki a történteket.
„Így hát mind a ketten megúszták?”
„A dzsinn nem akart színeseket elpusztítani, félredobta őket, mint banánhéjakat egy rizsföldre, mely tele volt vízzel. De a fehéreket mind összetörte, hogy összetörte, Sahib! A kormányzó lány szétszakadt… Csövek, rudak, deszkák, és mindenütt rajtuk egy kis kormányzó lány. És a vőlegény egy pálmafa alatt ült és nevetett. Nevetett! Csak az, aki közel ment hozzá, látta, hogy a nevető arc mögött nem volt fej, egyáltalán nem volt fej, Sahib! Az arc fent ült a nyakán, ám szem nélkül, belül üresen, teljesen pontosan úgy, mint egy maszk!”
A fickó átkozottul naturalista módon ecsetelte a tetemek állapotát. Morton hideg fuvallatot érzett, ahogy mélyen tapogatózva előrehaladt benne, jéghideg kéz a gyomor felöl lassan fel a torok felé. A vicsorgó fogak Hassan lesoványodott, sötét arcában, ahogy a megskalpolt vőlegény mosolygó maszkját leírta – tudja Isten, még álmában is visszatérhetnek. De az Isten szerelmére, semmit sem szabad ebből elárulni! Öt percen belül azt jelentené az egész táborban, hogy a fehér Sahibot a dzsinntől való félelme megtérítette, és minden tekintélyének vége szakadna.
Mintha teljesen elmélyült volna a pipája tömködésében, közönyösen megvonta a vállát, s először is, lassan, vontatottan ezt mondta: „Na, igen!” – hogy meggyőződjön hangjáról. Aztán gúnyosan lebiggyesztett ajakkal, leereszkedőn hozzáfűzte: „Átkozott! De a te dzsinned azon a napon nagyon megizzadhatott! Hiszen mint egy kis kutyus ide-oda futkosott az úton, a városból a rommezőig és vissza, míg végül stimmelt a számlája. De most már lódulj a munkásaidhoz, ez a legnagyobb…”
De nem fejezte be, Hassan éles pillantása, koszos turbánja előreugró dudora alól, mint egy ragadozóé, ahogy lapulva kémlelte őt, – ez okozta ezt a szelíd bizonytalanságot, ami miatt az alig hallható hangingadozásokat sem kerülhette el. Az öreg egészen közel merészkedett a mérnökhöz, szemének kemény csillogása megbüntette hazug hangjának alázatos behízelgését: „Nem látsz-e mindent egészen közelről a te kettős csöveddel, Sahib, anélkül, hogy odamennél? Miből gondolod, hogy a dzsinn…”
„Mennyi ideig akarsz még visszaélni a türelmemmel?” – dörögte Morton, és a nesztelenül elsuhanó öreget visszavezette a munkásaihoz, azzal a szörnyű büntetéssel fenyegetve, arra az esetre, ha a következő hetek kezdetekor nem jól sül el a szemle, lesz haddelhadd…
A tanulság ez volt: az ember mindig jól teszi, ha betartja a tapasztaltak tanácsát! Kétségtelenül igazuk volt a kollégáknak: ezeknek a fickóknak ujjnyi vastag vaj van a fülük mögött, s rögtön bizalmaskodnak, ha a Sahib nem úgy viselkedik, mint egy istenség, nem tartja távol őket magától. Ez az öreg csúszó-mászó, butasága maszkja mögül előbújva, már rögtön kész volt szemtelenkedni! Minden eszmét és elképzelést, amit az ember Európából magával hoz, le kell itt adni, mint egy európai ruhatárba! Itt trópusi sisakot hord az ember, és nem szociális érzéket. És az elvárás is, hogy a beszélgetésből valami érdekeset megtudjunk az országban a különleges lelki életükről, így összegezhető: a bennszülöttek primitív szempontjai hamisak! Hajszálnyit sem különbözik a színesek ezen szellemektől való félelme egy Hampstead-i vagy Whitechapel-ből származó idős mosónő közönséges babonájától! Ugyanaz az otromba önámítás: egykedvű véletlenek, melyek nap, mint nap megismétlődnek anélkül, hogy figyelembe vennénk őket, s ha éppen egy szerencsétlenség ezeket jelentősnek láttatni véli, előérzetként vagy a sors figyelmeztető jeleként magyarázzák! … Az ember elvesztette a Kodak fényképezőgépét, elfelejtette a felöltőt, és soha nem tudja meg, milyen kínos találkozástól, milyen életveszélytől menekült meg, talán éppen ezen halogatásnak hála. De egyszer ez fordítva történt, mert a dzsinn átharapta a szíjat. Ez kifejezetten igazságtalan, meg fennhéjázón gúnyolódni ezen pucér fickók fejében uralkodó sötétségen, is az. Ha valaki egyáltalán elkezdi, s a véletlen kártyáiba akar bepillantani, nem merészelhet egyetlen lépést sem reszketés nélkül tenni, minden eldobott gyümölcshéj mögött egy kelepcét, egy dzsinnt feltételezni, – mint Hassan! Vonszolja magát az ember, ha éppen átkel az utcán, mert ott egy almahéj hever?!
Elgondolkodva lépett ki a sátor elé Morton, bele a lebukó Nap, enyhe aranyába, sóhajtva adta át homlokát az este első hűvös fuvallatának, mely éppen susogva borzolta a pálmafák száraz koronáját. Ennek az órának is lesz jutalma; a kopár, különösen világos síkság trópusi tüzének kínpadja és az éjszaka mozdulatlanul rekkenő hőségében a rovarok dühítő tolakodása közé befurakszik a naplemente rövid ajándéka, a sivatagi csillagok pompás aranyával. Megbocsátott a napnak, elfelejtette kínjait, úgy érezte, hogy arasznyival közelebb került a megváltáshoz; és a hűvösség, átnyomulva minden póruson, felébresztette a bizalmat, az akarat feszessé tette a lusta emberi tagokat… Morton áthúzta ezt a napot is a zsebnaptárában, és elragadtatva szívta magába a színek játékának szépségét; az ibolyakék ragyogást, mely a lebukó vörös mögül felbukkant. A fény küszködött a közelgő szürke ellen, mely sovány felhőként már erőtlenül a rizsföld fölött gőzölgött.
Szép! Itt is … még kitaszítva is … csak lélegezni! … Harcolni! Fiatalnak lenni!
A feltörő életösztön harcolt a szerencsétlen jegyespárra való emlékezéssel Morton gondolataiban, a sajnálkozás és a lázadás érzése vegyesen kavargott benne. Két fiatal, egészséges ember, gazdag, szerelmes, boldogságuk küszöbén, a csillogó fehér atlasz-selyemruha és a mirtusz-koszorú már előkészítve… és milyen értelmetlen … az utolsó lépésnél megállni és alázuhanni, széttépődni…
Szégyenkezve emlékezett arra, milyen keserűen gondolt az effajta, szerencse által pártfogolt gyermekekre. Ki tudhatja: kinek az útja rövidebb? Három nap kevesebb teret kínál a szerencsétlenségnek, mint három év, ahogy az eset igazolja. A legjobb volt…
Háta mögül Hassan hangja riasztotta fel, hirtelen megfordult, készen arra, hogy szabályos dörgedelemmel világossá tegye, hogy egy kivételesen engedélyezett beszélgetés még nem menlevél arra, hogy ebből rendszer lesz, hogy az összes ujját… De az öreg nem volt egyedül, mellette egy pucér hindu állt, sötét bőrének nedves fényében, mint egy patinás szökőkút-figura, melyet gyöngyözve nyaldos a víz. A férfi a legközelebbi vasútállomástól tíz mérföldet futólépésben tett meg, hogy mérnök Sahibnak átadja az üzenetet, amit Hassan tolmácsolt: a mai postagőzössel egy sürgősségi levél érkezik, a városi postahivatal telefonált az állomásnak, és Sahib mihelyst tudja, vegye át a levelet személyesen.
Morton keze automatikusan megtette a szükségest, zsebéből kivett néhány rézérmét, a futó hírnök felé hajította, és egy intéssel jelezte, hogy az tűnjön el. Egy expresszlevél? Mindenképpen különleges lehet az indíték… Csak nem történt valami Kittyvel? Inkább valószínűleg a beteg nagymamával vagy netán a vénséges, örökhagyó, gazdag nagynénivel Londonban? … Ez … biztos ez lehet! Mindig arról beszéltek, ha az öreglány a fösvénységéhez csak egy kis erőszakot is kaphatna, hogy a három éves különválást, az indiai száműzetést fölöslegessé tegye. Hurrá! Akkor odadobhatná az emberek lába elé a szerződését, visszafizethetné az utazási költségeket is…
Minek még kételkedni? Mi mást tartalmazhatna a levél, mint a nénike örömteli halálhírét?! Az embereknek megvan az a különös szokása, hogy éppen a haláleseteket különös sietséggel közlik, mintha nem lenne elég idő… De ezúttal? Talán szégyenletes, ilyen ujjongással fogadni egy nagynéni elvesztését… Ám ebben az elhunyt a hibás! … Egy kőkorszaki, zsugori sárkány! … Bár korábban tette volna!
… Az ő halála lenne most a megoldás? … Semmi sátortető, semmi kuli, semmi Hassan többé, irány Európa!
Tölcsért csinált a kezéből, és odakiáltotta a boynak a parancsot, vezesse a sátor elé a motorkerékpárt! Beviharzott, hogy átöltözzön. Ebben a pillanatban nem is gondolt arra, hogy három év gyakran rövidebb, mint három nap, közelebb…
Bőrruhájának összegubancolódott bújtatójával foglalatoskodott, és eleinte sikerült ezen a kínos érzésen elámulni, mely teljesen hirtelen, és zavaróan benyomult örömébe. Ez a kétség egy árnyalata volt, tejesen érthetetlenül! Természetesen azonnal indul. Hisz már szabadidő volt odaát, a munkahelyén, reggelig könnyen vissza tud érni anélkül, hogy túl merészen vezetne…
Anélkül, hogy túl merészen…? Az éjszakai út képe hirtelen nyugtalanítónak ötlött fel Morton szeme előtt. A fényszóró kerekded, sárga fénye a trópusi éj tömött feketeségéből kivált, és aztán láthatatlanul beleszövődött a sötétségbe, látta maga előtt az öreg utat az alattomos kanyarulataival és meredek lejtőivel, az alámosott részeket feketére marva, mintha mohó fogak keskeny sávokat rágtak volna belé.
Eltökélten lépett ki a sátor elé, türelmetlenül várta az utat, hogy meneküljön attól a kellemetlen érzéstől, amit közelebbről nem vizsgált, melyről nem akart tudomást venni. De olyan görcsösen szegült ellene, hogy észre kellett vennie, hogy nehezére esett a motor után nyúlni, mert egy titkos vágy izzott benne, húzta és rángatta: inkább holnap, nappal utazzon!
Micsoda képtelenség! Hiszen nem ő volt mindig az, aki amennyire csak lehetett, úgy irányította a dolgokat, hogy inkább éjszaka vezessen, mert akkor az ember nyugodtan vehette be a kanyarokat, nem volt meg a veszély, hogy bárkivel is találkozzon. Csak egy ostoba véletlen az, hogy az öreg fekete éppen ma adta elő a történetét, és éppen most jött a levél is.
De kétségtelenül éppen ilyen buta véletlenek kísérték a másik mátkapárt is…
Dühösen tépte ki a boy kezéből a motort. Ez lenne… A végén még neki is „előérzetei” támadnak? Csakis először lehetett igaza! Most indul! De ez egyáltalán lehetséges, Harold Morton, a főiskola csapatának híres kapusa, a vakmerő, amatőr vezető, érezhet valami olyat, átkozottul hasonlót, mint „félelem”? És miért tulajdonképpen? Mert ugyanazon az úton kell vezetnie? Mert minden egyes más pár most ilyen közel gondolja magát a szerencsétlenséghez? Pont azon a napon, amikor utolérte őket a végzetük, biztos nem gondolt egyikük sem valami rossz dologra. Nincs annál nagyobb butaság, mint számításba venni a véletlent. Akkor már inkább kezdjük a dzsinnt félni, mint Hassan. Valamivel nagyobb hülyeség, mint a halál, állandóan kikerülni a szerencsétlenséget, mely mindenhol ránk leselkedik?
Ráült már a motorra, kész volt beindítani azt, ám Morton mégis sokáig tétovázott, mintha valamilyen ismeretlen várakozással lenne összekötve. Mintha tekintete belebonyolódott volna valamibe, öntudatlanul meredt az útra, átvillant benne hirtelen egy felismerés, és önkéntelenül is a kókuszhéj felé nézett, mely már nem volt ott, ahol előtte volt… Azonnal berúgta a motort, és útnak indult.
Jólesett neki, ahogy az éles szél befúrta magát a ruhája alá. Száguldott a motorral, hisz nyílegyenes, új országúton haladt, amit ő maga épített, csak a hegység fölé, a hegy most fekete fátyolként az alkonyon át idelebegett, vezet még mindig a régi út. Micsoda gyönyör lenne, ha a levél valóban örömhírt tartalmazna!
Morton már elképzelte azt a pillanatot, ahogy a főnöke elé fog lépni, … és aztán az első gőzössel vissza haza, még ha a szénen is kell aludnia!…
Szakadatlanul csak Kittyre gondolt, a viszontlátásra a kikötőben, egy új, takaros lakás keresésére, az esküvőre… És hirtelen csodálkozva vette észre, hogy már jó ideje csak bárgyú dolgokon töri a fejét: vajon lehetséges-e a sátor bejáratánál a töltést fél magasságig megmászni, egy kicsit megemelni anélkül, hogy… Nem! Ha teljesen visszasüppedne a gondolataiba, még csak az kellene…
Mi hatolt hát belé? Mi támadta meg őt, mint kókuszhéj? … Valószínűleg kiszállt belőle az a valami, a dzsinn társaságában, akinek ott üstökéül szolgált. Ha az ember már odáig jut a gondolataiban, hogy egy kókuszdióhéj tartózkodási helye is gondot okoz neki, Indiában! Ahol minden utcát bevetnek…
Morton lassított, és azzal a gondolattal kanyarodott rá a szurdokra, hogy különösen óvatos lesz, amíg nem hagyja maga mögött a hegységet. Bosszús volt. Nem a miatt a hülye kókuszhéj miatt, hisz ez képtelenség lenne. Az idős fekete borzolta fel az idegeit, felkeltette benne a részvétet a szerencsétlenül jártak iránt, és a részvét, … igen, a részvét többnyire a félelem előszobája, hogy féltse a saját bőrét.
De ha azzal kezd az ember, hogy fél, akkor már el is veszett. A félelem nem mérsékeli magát. A végzetbe vetett vak hit vagy a páni félelem; e kettő között nincs semmi különbség. Ha valaki tágra nyitja a szemét, és minden sarkon egy dzsinnt lát kuporogni; kitalálni a sarkot, melyik mögül leselkedik ránk szerencsétlenség; erre nem lenne képes. Talán az a hajó, melyre három éven belül felszáll, hogy hazamenjen, előre elrendelve, emberrel és egérrel együtt el fog süllyedni, és a nagynéni megmentette az életét?! Vagy talán pont fordítva: az a gőzös fog alámerülni, amit most kell majd kiválasztania, és Kitty soha nem látja őt viszont, mert őt idő előtt visszahívta! … Következetesnek tűnhet az is, hogy örökké Indiában marad, ám ekkor fürdés közben belefulladhat az első tavacskába…
A motor nehéz kalapálását visszadörögték az éjszakába a meredek sziklafalak. A fényszóró suhanó fényköreiben messzi táncoltak még a barázdák, a kavicsdarabok, az elszáradt pálmalevél cafatok. Hirtelen elhatározással Morton behúzta a féket, és leugrott a motorról. A hágó magasságát már elérte, a nehéz részt, a völgyfenékbe le, nyugodtabban, jó idegekkel akarta letudni, előtte hát cigarettára gyújtott, és kinyújtotta a tagjait.
A hangtalan csendben kidomborodott fölötte az éjszaka, valahol a távolban víz zubogott, a Dél Keresztje fenn volt, körötte idegen csillagok tengerének fényei villództak, pont a feje fölött. A mátkájára gondolt, aki most világos napfényben áll, míg ő itt a csillagokat bámulja. Micsoda távolság! Hány ezer lehetőség! Ha belegondol, két embernek csak azért kellett meghalni, mert az indulás időpontját délutánra tették?! … És ez a két ember talán nyolcvan éves lett volna, gyermekeket nemzettek volna, akik így örökre meg sem születettek lettek? …
Valóban nem menne csodaszámba, ha egy öreg tatár sötét agyában ilyen sok megfoghatatlan dolognak nem lenne hely. Még a képzett értelem is ellenszegül ennek, egy kiszámíthatatlan erő abszolút tehetetlensége érzésének, mely ész és cél nélkül minden pillanatban mindent fel tudna borítani. Nem volna még mindig jobb, egy dzsinnben hinni, akit legalább megbántani vagy magunknak megnyerni is lehet? …
Bosszúsan hajította el Morton a cigarettát, és felpattant a motorra. Egészen pontosan érezte, hogy fél, először életében, az úton, melyet már vagy tucatszor beszáguldott, a gyorsaság felett érzett zavartalan örömtől hajtva. Dacosan lazított a féken, ráadott a gázra, hátraszegte fejét, szemét belőtte a szökdécselő fénykörbe, mely most, mint egy éhes állat szaladt előre, és befalta az utat. Alatta fahidak nyikorogtak vissza, a motor ágaskodott, mint egy ló, és a siralmas utakon átugrott a kátyúkon, leghalkabb nyomásra, könnyű ívben kerülte ki a köveket. Az „Embercsapdát” már rég maga mögött hagyta, a vasútvonalon egy őr-házikó fénye pislantott fel a völgyből, két meredek kanyarulat még, és sikerült neki!
A győzelmi érzés, mely minden sportteljesítmény után újfent forró vágyat gyújt a veszély keresésére, mámorosan áramlott a halántékába, mosolyogva gondolt Hassanra: arra, hogy az öreg félelmében hogy üvöltözött volna, ha ezen pompás út során a hátsó ülésen ült volna! … Itt! … Állj! … Mi volt az? … A fénykör külső szélén valami felé száguld … Egy fej? Nem, sárga üstöke van ennek,…ó, nem, egy kókuszdióhéj, gyorsul a motorja felé, keményen felcsapódott az arca irányába. Milyen véletlen! És milyen nevetséges ez a rémület! …
A másodperc törtrésze telt el, mialatt már magasba emelte védekezően a kezét, hogy aztán azonnal újra megragadja a kormányrudat. Ám ekkor egyben felvillant benne a gyanú is, hogy elbukik. „Kell nekem…” – gondolta, felmérte a távolságot a következő lejtőig, és aggasztó nyugodtsággal felfogta, hogy túl késő. Nem tudott már mit tenni, semmi fortély, semmi ugrás, csak várnia kellett, hogy rábízza magát a jövendőre.
„Ha ez már a múlté lenne!” – és ez az agyán átfutó kívánság is, tulajdonképpen teljesen független volt a félelemtől. Ez csak kíváncsiságból született, remény, hogy minden jól végződjön, és ezen röpke időszak végtelen hosszúsága feletti csodálkozásból eredt: milyen elviselhetetlen teret hagy mégis a várakozásnak!
Végre megkezdődött a repülés! Fölötte, füle mellett keményen, mint egy özönvíz előtti vadászmadár, a gépe, egy üstökös lángcsóvája elé csapódik a sötétségbe, a szakadékba, melynek mélyéből a fehéren izzó cserjés ezer polip karjával már várta a vergődő testét.
„Meddig még?!” …- de nem volt ideje, hogy készre gyúrja gondolatát, ekkor érte az első ütés, szeme előtt tűzoszlop csapott fel, és úgy bekerítette a karját, hogy a csontok a hús alatt, mint száraz rőzsék sisteregtek.
„Rudak, deszkák, … mindenütt egy kicsi a kormányzó lányból…” Ah! Hisz ott állt ő, Hassan, óriásként magasodott, egy hatalmas hegyi szakadék, szélesen felszaggatva, mint arcunkban a szánk. Ide történt most az utazás, mint egy levegővel töltött postai csomag Hassan torkába, száguldó sietséggel a tátongó nyílást díszítő, kivilágított falfreskók mellett…
Ott volt az aranyesővel befuttatott kerti kapu, mellette a cserjére támasztva egy távirathordó kerékpárja; a szeretett lény lenszőke fője éppen egy papír fölé hajol…
„Kitty? … Mit fog mondani? … Nem, nem! … Kitty, én már meg fogok…”
De kitört egy vulkán, elemésztette a kiáltást, elefántlábak dübörögtek a rázkódó, csikorgó testbe; a nagy, erős férfit újra nyivákoló csecsemővé taposták, aki olyan gyámoltalan volt, mint amikor az édesanyja testéből kicsapódott, a völgybe legurult; ajkának utolsó elhaló üzenete: szemrehányás volt az anyjával szemben; miért nem védte meg a gyermekét?!

Fordította: Rózsa Iván

Budakalász, 2018. augusztus 26-27.

Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. "Pécsett születtem 1959. május 27-én, az ikrek jegyében. Általános iskolában matematika tagozatos…