Szohner Gabriella: Átkönyörgött évek   5.

Róza ezek után, ha nem is túl sűrűn, de rendszeres vendége lett Veronikának, aki sokkal jobban lett, talált is magának valamilyen bejárónői munkát. Kevés pénzt kapott, de arra elég volt, hogy gyógyszereket vegyen. Hamarosan látszottak rajta a gyógyulás jelei, viaszsárga arcán még nem jelent meg pír, de már betegnek sem látszott. Kicsit hízott, erősebb lett, és minden reménye megvolt arra, hogy elhelyezkedhet a téglagyárban. Amikor Róza elment vigyázni Márton bácsira, mindig többet és többet beszélgettek, megismerték, megszerették egymást. Egy dologban voltak csupán különböző állásponton, Róza hajának hosszában nem tudtak megegyezni. Tudta már Veronika is, miért történik mindez, mégis, minden alkalommal, amikor sor került a rövidítésre, vitába keveredtek egymással.

– Értsd meg Róza, ez nem fog segíteni Janinak! – hallotta sokadszorra a fiatalasszony.

– Én hiszek ebben – kötötte az ebet a karóhoz Róza.

– Butaság! – replikázott Veronika – csak te leszel egyre csúnyább!

– Ne bánd! Nem akarok én tetszeni senkinek! Amikor majd Jani hazajön, megnövesztem!

– Már alig tudom úgy megfésülni, hogy ne legyen látszatos! – próbálkozott újra Veronika.

– Csináld csak!- követelőzött Róza.

Veronika pedig, minden vita után, megadva magát, vágott pár centit Róza hajából, Róza meg minden szálat felajánlott, imádkozott, és könnyezett. A hatodik, vagy hetedik alkalom után a Mama, és a Papa is, furcsán nézegették a lányukat. Hümmögtek, aztán találgattak, mi történhetett vele. A Mama különösen aggódott, amióta a doktor megdorgálta őt Róza miatt. Úgy döntöttek, nem szólnak. Megígérték Rózának, annak idején, mellette lesznek minden érthetetlen dolga ellenére is, hát hagyták. Egyik reggel azonban nem bírta tovább a Mama, tudatni akarta Rózával, hogy látja ám a változást. Miután körbenézegette a lányát, megszólalt:

– Ritkul a hajad lányom! Ugye nem vágatod? Ha nem lenne háború, kezelni kellene!

– Háború van Mama – válaszolt szemlesütve Róza, és Papa régi újságai mögé menekült. Frissen megjelent lapot hónapok óta nem tudtak venni.

Az ominózus eset után Róza nem mert hajat vágatni, a Mama erősen gyanakodott. Hiába volt férjes asszony, önállóságát a Janival töltött három hónap alatt nem tudta megteremteni, Jani pedig oly rég óta nincs már itthon. Megmaradt hát gyermeknek, a Mama lányának, és akkor, azon az délelőttön, amikor rászólt az anyja, pontosan úgy szégyellte magát, mint réges-régen, ha valami csínytettet követett el.

Az idő lassan hidegre fordult, a nyár olyan hirtelen ment el, ahogyan érkezett. Nem figyelték az idő múlását. Egyik nap olyan volt, mint a másik, a Mama a lakásban szöszmötölt, a Papa ha lassan is de minden nap elment a városba, valami elemózsiát szerezni, Károly még bejárt az iskolába, inkább csak időtöltésnek, mint tanulás miatt, ha úgy akarta, inkább ő is a városban csatangolt, lehetőséget keresve a túléléshez. Róza hol a mamának segített, hol Márton bácsira vigyázott, még mindig csak szívességből. Lassan lehulltak a levelek, szakadatlanul esett, a ködből, a párából, a föld porából, csatakos, cuppogós sár lepte el az utcákat. Az emberek beburkolóztak lakásaik, házaik hideg, sötét, éhes csendjébe. Gyengékké, érdektelenekké, nyomorultakká váltak, elfelejtették már a régi szép időket.

Mire megérkezett az újabb karácsony, és fehérbe öltözött az egyébként szennyes, fekete világ, Veronika munkát kapott a téglagyárban. Nagyon örült, végre volt állandó állása, és szégyenkezett, amiért a harcba hurcolt emberek helyét kellett betöltenie. Sajnálta a családokat. Újabb és újabb csoportokat vittek el és adtak fegyvert a kezükbe, akár kényszerítették is a fiatalabbakat. Nem volt férfi munkaerő, felvették hát a nőket. Rémisztő hírek jöttek mindenfelől; az újonnan megválasztott diktátorról, akinek a parancsára elszállították a zsidókat, messzi, idegen országokba. A fővárosban és vidéken is öldösnek mindenkit, szinte válogatás nélkül. Az oroszok talán visszaverték a németeket, akik ettől még haragosabbakká, őrültebbekké váltak, egyre-másra lőtték az ártatlan civil embereket, gyerekeket, asszonyokat, bárkit, aki útjukba került. Az oroszok közelebb araszoltak az országhoz, kirabolták a házakat, vitték a férfiakat, elvették mindazt, amiről azt gondolták, jár nekik. Előbb a németek, utóbb az oroszok. Rengeteg halott katonáról hoztak értesítést, hol egyik, hol másik lakásban hangzott fel fájdalmas zokogás. Válogatás nélkül hulltak a bombák, városokra, falvakra. Karácsonykor már Pestet bombázták.

A városka, ahol Rózáék éltek, lassan teljesen elnéptelenedett. Alig voltak férfiak, a télen sorra fáztak, és haltak meg az idősebbek, egy lázas, ijesztő járvány megtámadta Márton bácsi gyenge szervezetét is. Gyógyszer nem volt, Mama házi praktikáival Veronika és Róza felváltva ápolták. Gyakran volt eszméletlen a láztól, ilyenkor félrebeszélt. Hol szerelmes szavakat suttogott, a régen meghalt feleségének, hol borzalmas kiáltásokat hallatott. Veronika szerint harcolt. Egyszer a háborúban, máskor a halál ellen. Egy súlyos felhőkkel sötétlő januári vasárnapon Márton bácsi elcsendesedett, megbékélt mindennel. Kora estére megszűnt létezni, csendesen távozott, lelkét befogadta egy szebb, békésebb világ. Azon az estén mindannyian érte imádkoztak. Néhány nap múlva, szerény körülmények között temették el, Veronika és Rózáék búcsúztatták.

Tavaszra a városka minden utcájában, minden házában kézzel fogható volt az iszonyat. Az iskoláskorú fiúkat sorra besorozták. Némelyikük rettegve bevonult, némelyikük elbújt, vállalva a súlyos következményeket. Róza öccse is megkapta a behívót, ki tudja miért, az iskola címére. Azon a napon éppen nem volt ott, nem is tudta átvenni. Nem akart harcolni, hátizsákba tömött hát néhány ruhadarabot, és egy borús, csillagtalan éjszaka elindult. A család majd belehalt a félelembe tudták, ha rábukkannak, azon nyomban megölik. Károly sem tudta, mitől féljen jobban. Az át nem vett behívó következményeitől, vagy attól, hogy belesétál a frontvonalba. Bármelyik megtörténhet, és ő mindenképpen meghal. Rejtőzködött, és hitte, nemsokára vége lesz. Egy mélyen az erdőben lévő kis kunyhóban tengette az életét, néha egy nagyon megbízható leány révén küldött üzenetet haza.

Egyszer mégis kisütött a nap, elolvadt a sáros, latyakos hó, rövidültek a vaksi éjszakák, a fénnyel együtt az emberek szívébe halovány remények költöztek. Ha eddig kibírták, megérik talán a szenvedés végét.  Róza is azt hitte, ettől már nem lehet rosszabb. Fáztak, éheztek, rettegtek, lassan minden reményt elveszítettek. Ólmosan vánszorgott az idő, és akkor, február végén nem is sejthették, korán sincs vége. A legszörnyűbb kínok még ezután vártak rájuk. Megérkezett a front, elkezdődtek a bombázások. Süvített a sziréna, bömböltek a repülőgépek, iszonyatos hanggal robbantak a bombák, és kerepeltek a géppuskák. Mindenki menekült, ahogy tudott, ahová csak tudott. A bérház, amiben Rózáék laktak, egy napon találatot kapott, a lakásuk, és a mellettük lévők is pillanatok alatt kiégtek. Ők hárman csak álltak, és nézték, hogyan füstöl el eddigi életük. Nem éreztek semmit, már érzéseik sem voltak, a mérhetetlen gyűlölet és félelem is a múlté volt. Már minden mindegy volt. Kiüresedett lélekkel nézték a rombolást, hamuvá váló bútoraikat, a kiégett, leomló falakat, amit a repülők hagytak maguk után. Az otthonukból menniük kellett, mindenük odalett. Veronika felajánlotta az aprócska lakását, ahol, szűkösen összehúzódzkodva elfértek.

A gyár, ahol Veronika dolgozott, kisebb omlásokkal megúszta a több napig tartó értelmetlen pusztítást, újra feltápászkodott, dolgozókra volt szüksége. Rózát is értesítették, jöhetne dolgozni. Mehetett hát a két fiatal nő minden nap munkába, ketten tartották életben a családot. Jani már hetek óta nem adott életjelt magáról, nem írt, senki nem tudott róla semmit. Róza még buzgóbban imádkozott. Egy adandó alkalommal, amikor a Mama pihent a belső szobában, Veronika, hosszú veszekedés után hagyta meggyőzni magát Róza által, nekifogott, és igen rövidre kurtította Róza haját. Mama felébredt, meglátta a lányát, levegőért kapkodott, és úgy sírt, úgy zokogott, ahogyan Róza még sohasem látta. Vigasztalhatatlan volt.

-Mama, jobb ez így! – próbálkozott a vigasztalással Róza – a gyárban, a porban, piszokban, mit kezdenék most egy hajzuhataggal? Vizünk sincs elegendő, szappanunk se, mosni sem tudnám!

A Mama azonban nem vigasztalódott, egyre csak itatta az egereket, arcát a tenyerébe temetve.

Veronika csendben, mintha ő lenne a legbűnösebb asszony a világon, a sarokba húzódott a Papa mellé, egy pisszenést sem hallatott, tartott Mama haragjától. Bizony, Mama sokáig haragudott, és még attól is tovább értetlenkedett. Ilyen kényszerhelyzetbe még sohasem hozta őt Róza. A sors kegyetlen, s neki muszáj volt elfogadnia így a lányát, visszaállítani a dolgot már úgysem lehetett.  Róza megtette, amit vállalt, Janiért felajánlotta az utolsó, értékes tulajdonát.

Folyt. köv.

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…