Szohner Gabriella: Átkönyörgött évek

6.

Meleg fuvallatokkal érkezett a tavasz, egy félelmetes, rettenetes tavasz. A város szinte mindenhol romokban állt, az emberek alig lézengtek már. Aki még kibírta eddig, kiüresedett szemmel, érdektelenül, a földet bámulva kóválygott az utcákon. Már senkit nem érdekelt a bombák sivalkodása, a lövedékek becsapódása, néhányan már a pincékbe sem mentek le, nem volt értelme az életnek. A templomot is találat érte, életveszélyessé vált a benntartózkodás. A feltámadás hálamiséjét egy megroggyant, de biztonságosabb épületben tartotta meg Ferenc atya, a városka papja. A prédikációban reménységre, kitartásra, szeretetre szólította híveit. Róza csodálkozott. Szeretet, ott ahol már élet sincs? Ahol már semmi sincs? Ahol naponta és válogatás nélkül arat a halál? Ha nem a lövedékek oltják ki az életet, megteszi azt az éhség, a hideg, a betegségek.

-Atya! Hát hol itt a szeretet?  Ebben a förtelemben?  Ebben az embertelenségben?  Hiszen csak óráról-órára élünk!- gondolta Róza. Míg vergődött a kérdései között, valahonnan, nagyon messziről érkezett a válasz; ÉLÜNK. Él a Mama, él a Papa, ő is él, meg Veronika is, Jani is hazajön nemsokára, Károly befejezi a bujkálást. Krisztus feltámadt, az ünnep új életet ígért.

Húsvét után néhány nappal Róza levelet kapott a frontról. Jani azt írta, útban vannak hazafelé. A csapata átállt az oroszokhoz, remélik, így visszatérhetnek egyszer. Biztatta Rózát, levelének minden szava reményt sugallt, ő mindenképpen hazajön. A fiatalasszony végtelenül boldog volt. Keresztül-kasul táncolta a picinyke szobát, megforgatta a Mamát, a Papát kézen fogva hullámokat játszott, Veronikát derekánál karolta át, és erőszakkal kerengésre fogta. Nem bírt magával, az elmúlt hónapok összes feszültsége tört ki az örömmámorban. Ettől szebb ajándékot nem is kaphatott volna. Végre, annyi sok félelmetes hónap után, rámosolyogtak az angyalok. A gyárban már tapasztalt munkásnak számított Róza, szorgalmasan dolgozott, vele szemben Veronika szedte a téglát a szalagról. Olykor biztató mosolyt küldtek egymásnak, ez erősítette mindkettőjüket. Sokat beszélgettek másokkal is arról, érthetetlen, miért működik még a gyár. A lerombolt épületekből lesz annyi tégla a háború végére, nem is győzik majd beépíteni. Minek hát az új? Névtelen jóakarót sejtettek titkon, aki azért tartja fenn a gyárat, hogy segíteni tudjon a nagyon rászorulókon a munkabérnek nevezett kicsi pénzzel. Csakis így lehetett, mert az új téglára semmi szükség nem volt.

Csúnya, lucskos, sötét április után, nagyon nehezen melegedett fel az idő. Ráérősen, lassan, langyosan érkezett a nyár. Róza úgy érezte, Jani levele óta különösen lassan haladt az idő, szíve minden pillanatban Jani hazajöveteléért lüktetett. Elvonultak a tankok, már azt hitték vége. Néhány nap múlva érkeztek meg az orosz katonák. Eddig a németektől, most az oroszoktól rémüldöztek. Alig mertek kimenni az utcára, hol itt, hol ott futottak bele egy-egy katona csoportba, akik füttyögtek, cuppogtak a két fiatal nő után. Ők a legkisebbre próbálták összehúzni magukat, ne okozzanak feltűnést munkába menet. Mert munkába menni kellett, ha nem akartak éhen halni. Az oroszok inkább vittek, mint hoztak, alig lehetett élelemhez jutni.  Beszerezhetetlenné vált a ruha, a cipő, és minden más is, ami szükséges volt a minimális léthez. Aztán elmentek az oroszok is, az életben maradottak sejtették, pár hét múlva vége lesz a háborúnak.

A hírt a gyárban, munka közben kapták. A munkavezető jelentette be; VÉGE! Vége a háborúnak. Egy darabig csak álltak, néztek egymásra bambán, fel sem fogták mi történt. Volt, aki sírt, volt, aki mosolygott, egy nő kioldotta a kendőjét és a meglengette a csarnok közepén. Aztán jött csak a nagy boldogság. Ruha és cipő nélkül, korgó gyomorral, betegen, gyötört lélekkel, de boldogok voltak. Senkit nem érdekelt mi lesz egy óra múlva, hogy lesz-e holnap, lesz-e mit enni, lesz-e hajlékuk, egy ritmusban zakatolt a szívük: be-fe-je-ző-dött. Jó néhány nap kellett, míg az emberek csitultak, és várták a vezetőket, várták az élelmet, és várták haza a fiaikat.

Róza is várt. Ő Janit várta. Janit, akiről húsvét óta nem kapott hírt. Már nem volt mit felajánlania imáin, a szeretetén kívül. Reggelente, ahogy felébredt, első gondolata a férje volt, a következő pedig, hogy találnia kell valamit Janiért.

-Ha találok ma fehér virágot, Jani él – mondta a Mamának. Másnap mást talált ki.

-Ha nem találkozom katonákkal, Jani él.

-Ha látok ma kék ruhás asszonyt, Jani él – mondta harmadnap. Így ment ez hosszú napokon át, és Róza mindig megtalálta, amit reggel kigondolt. Így tartotta magában a reményt, az erőt. Egy idő után ráeszmélt, hogy általában olyan dolgokat talál ki reggelente, amit nagy bizonyossággal fellelhet azon a napon. Elkeseredett a felismerésen, nehezebb és egyre lehetetlenebb dolgokat eszelt ki. Az elején még kitartással, szívós utánajárással sikeres volt, később már egyre nehezebben boldogult. Mindig színarany boldogságban lebegett, amikor sikerült megoldania a feladatot, hitte, hogy ezzel Janit is életben tartja. Egy reggel, egy késő nyári napon, szinte lehetetlen feladatot adott magának, rózsaszínű ajtót kellett találnia. Szabadnapos volt, egész nap császkálhatott a városban. Napestig menetelt már, de rózsaszín ajtóra sehol nem akadt. Reményvesztetten, sírdogálva indult haza.

-Nem kellett volna kitalálnom ezt a nyomorult rózsaszín ajtót! – kesergett, és törölgette arcán végigfolyó könnyeit.

Nem messzire járt a régi otthonuktól. Erőt vett magán, ha már nem találta meg, amit keresett, legalább annyi haszon legyen a napjából, gondolta megnézi, milyen állapotban van régi otthonuk.  Vissza kellene költözniük lassan. Nem mintha Veronikánál nem lenne jó, de ez a lakás mégiscsak az otthonuk, és majd Jani is itt keresi, ha hazaér. Mert hazatér, azt biztosan érezte. A ház udvarához érve sok embert látott szerszámokkal, volt, aki már falazott is. Rózáék lakásától a második szomszédban is szorgalmas munka folyt, a család túlélte a borzalmakat, most azon igyekeztek, minél hamarabb legyen a fejük felett tető.

-Csókolom Irma néni – köszönt rájuk örömkönnyek között Róza.

A néni csak nézte, csak nézte a jövevényt, nehezen ismerte fel benne azt az életvidám fiatalasszonyt, akit pár hónapig nem láthatott.

– Róza te vagy az? – kérdezte Irma néni bizonytalanul.

– Én vagyok- szólt a könnyeivel küszködő Róza.

– Ne haragudj, alig ismertelek meg, nagyon megváltoztál – sírta el magát Irma néni is.

– Nagyon! – sóhajtotta Róza.

Aztán hamar túlléptek a veszteségeken, bensőjükből feltört az öröm, hogy vége a kínoknak, s mint nyári, világot elsötétítő vihar után a világosuló égboltból előbukkanó fényözön, úgy töltötte el őket az élni akarás, egy boldogabb világot hozó jövő ígérete. Amíg ők ketten olyan nagyon örültek egymásnak, Irma néni férje becsukta a bejárati ajtót, próbaképpen, működik-e. Róza figyelmét odavonzotta a mozdulat. A látvány megbabonázta a fiatalasszonyt, le sem tudta venni az ajtóról a szemét. Szoborrá merevedve bámulta.

-Ennyire csúnya? – kérdezte Irma néni. Az egész városban nem találtunk semmi használhatót,  amivel befedjük a repedéseket, csak ezt a ronda rózsaszínű kartonpapírt.

Róza még mindig sóbálványként állt, szemei kikerekedtek, már levegőt sem kapott, amikor Irma néni megfogta a karját, s finoman megrázta:

-Nocsak! Ennyire rút, hogy még levegőt sem tudsz venni miatta?

-Irma néni! Ez a világ leges-legszebb ajtója, amit csak elképzelni lehet! Nem is tetszik gondolni, mennyire szép, és hogy ez mit jelent nekem! Ma este én vagyok a teremtett világ leges-leges-legboldogabb embere! – borult az asszony nyakába Róza.

Irma néni nem értette a hirtelen változást. Nem is volt ideje megérteni, mert Róza, mint a szélvész, szaladgált a körfolyosó megmaradt részein, és hangosan felszabadultan kacagott. Azt is elfelejtette megnézni, milyen állapotban van a lakásuk.

Folyt. köv.

 

 

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…