Szolnoki Irma

Elveszett

Húsz évig tartott. Gyönyörű emlék minden perce. Szép hangja volt apámnak, csengő, zengő tenor. Sanyarú sorsa nem engedte, hogy komolyabban képezhesse, hát úgy edzette, hogy szinte mindig énekelt. Énekelt, ha öröm érte, akkor is, ha fájdalom gyötörte. Tudta, hogyan kell vidáman, dalolva venni az akadályokat és hogyan lehet nótaszóval elviselni a megpróbáltatásokat.

Dalolt anyám is, a bátyám vígan fütyörészett, én az öcsémmel, az iskolai énekkarba is bekerültem. Szép hanggal áldott meg minket az Isten. Családi repertoárunk? Kodály dal, magyar nóta, operett. Huszárinduló, népdal, mozgalmi dallamok. Énekeltünk toborzót, írtunk levelet a börtönből, sírtunk hazánkért, a szabadságért, könyörögtünk megbocsátásért és vérszomjas bosszúért, egy-egy operaslágerrel. Szép volt, de nem tartott sokáig. Apámat fellépésre hívta az Isten. Hosszú, fájdalmas kínokkal büntette, mert nem akart menni, itt, a Földön akart énekelni. Csendes lett a ház, a halála után.

Egy nap, nagyon fáradt voltam. Fájt minden, égetett az igazságtalanság, amivel szíven szúrtak. Énekelnem kellett, hogy kibírjam. Halkan, súgva dúdoltam, csak úgy, magamnak. Öcsém meghallotta és ijedten szólt rám: – Ne énekelj, rossz hallgatni! Apu magával vitte a hangodat.

Nem hittem neki, de ugyanezt mondta a bátyám, az anyám és a barátok is. Hallgattam hát, amíg a nagy szerelem újra dalra hívott. Nótáztam férjemmel, dúdoltam mondókákat, altatódalokat a gyermekeimnek. De ez a hang, már nem a régi volt. Másképpen szólt, más lett a zöngéje. Lehet, hogy apám tényleg magával vitte a hangomat?

Nem. Nem a hangomat vitte el. A családját gyűjtötte maga köré. Előbb az öcsémet, majd a bátyámat, végül anyámat hívta énekelni, s ezt az én árván maradt hangom már nem bírta elviselni. Megfáradt, elkopott, színtelen lett. Már nem találom.

Elveszett.

Gödöllő. 2018. szeptember 22.

 

Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal.…