Szükségem lenne egy fegyverre. Olyanra, ami egyszerre képes a Földet marcangoló eszméket a Pokol tüzébe taszítani, és a csodásakat az ég olyan magasságaiba emelni, ahol már angyaltollak hullanak alá.

Szükségem lenne egy fegyverre, amely nem gyilkol.

Mert valamit tenni kell. A káosz, ami közelít, nem érhet el bennünket teljesen. Valami módon akadályt kell állítani az útjába.

Csak bámulom a vízfelszínen csillogó Aranyhidat, hallgatom a köveken megtörő hullámok hangját. Ilyenkor olyan békésnek tűnik a világ.

Pedig belül már rothad.

Még a szagát is érzem. Kissé fanyar, édeskés, de leginkább cefreszagú.

Erősen szorítom ujjaim közt a tollat, amit mindig magamnál tartok, és a kis noteszt is, amibe szükség esetén a betűket véshetem. Szépen, egymás után kanyarítva őket, hogy értelmet nyerjenek, és kész kinyilatkoztatásokká álljanak össze.

Pillantásom az Aranyhídról a tollamra siklik, aminek ezüstborításán visszatükröződik a lenyugvó Nap kavarta összes szín.

A fegyver!

Az egyetlen békés fegyver!

Nem lövell golyókat, ereje mégis felér bármilyen puskával, atombombával, de még egy biológiai fegyverrel is. Mert töltények helyett magvakat vet el. Magvakat, amelyek ha termékeny táptalajba hasítanak, gyökeret eresztenek és csírát bomlasztanak. A szeretet csíráját.

Enyém a fegyver. És használni fogom.

Megtalálom a termékeny lelkeket, és veteményeskertet teremtek bennük. Olyat, ami elnyomja a cefreszagot.