Tim felriad. Kinyitja szemét. Az árnyak elmosódottan úsznak a félhomályban. Most csönd van, de álmában tisztán hallotta.

Az utcai lámpa halványsárga fénye beszűrődik a függöny mögül, a szoba sarkában álló játékokra vetül. A kertben álló hatalmas tölgy árnya lassan hullámzik az ablak mögött. Ez az az óra. Ilyenkor szokott jönni.

Ismét hallja a zajt. Csak egy rövid, alig hallható, kaparásnyi neszezés. A sarokból jön, valahonnan az ágy alól.

Tim magához szorítja Karcsibohócot, a takaróba süllyed, belemarkol a lepedő ráncaiba. Nedves, csúszós tapintású a szövet, mégis ebbe kapaszkodik, így kevésbé érzi, hogy zuhan. Az ágy széléhez húzódna, a fal mellé, a hideg biztonságba, de nem moccan. Inkább fülel, lélegzetét próbálja visszatartani, nehogy bármi mozgás elkerülje a figyelmét.

Hegyezi a füleit, érzi, ahogy a finom szőrök felállnak a tarkóján. Nem hall semmit, csak a falon függő, sárga macis óra tik-takkol egyenletesen. Nem látja, de tudja, hogy a maci szemei ütemesen járnak a ketyegés ritmusára. Jobbra. Balra.

A távolban, messze-messze egy kutya vonítja bánatát a holdra. Aztán a szomszéd szobában felnyög az ágy, csikorog a nagy teher alatt. Karcsibohóc sipkája az arcát simogatja.

Kintről harákolás hallatszik, a hálószoba ajtaja nyikorog, léptek dübbenek tompán. Egy halk kattanás, a küszöb alól fény sárgállik be.

Az ágy alatt valami újra reccsen. Tisztán, határozottan. Tim segítségért kiáltana, de nem jön ki hang a torkán. Szeme sarkában nedvesség gyülemlik fel.

A léptek egyre hangosabbak. Újabb harákolás. Már az ajtó előtt. A kilincs meghajlik, mint amire egyszeriben nagy teher nehezedett.

Tim az ajtóra mered. „Apa!” – formálják ajkai, de csak egy halk nyögés hagyja el a torkát. Karcsibohóc feje lekonyul.

Figyeli, ahogy a tompa fény megremeg a rézkallantyún, ahogy az habozva elfordul. Aztán félúton megáll.

Újabb harákolás. A kilincs visszaugrik a helyére. Az ágy alól – alig hallhatóan – elégedett morcogás tör fel. A léptek távolodnak, újabb ajtónyitás, csobogás, majd az alázúduló víz zubogása.

Tim az ágy sarkába löki magát. A takarót a szeme sarkáig húzza, zihál, pizsamafelsője a felsőtestéhez tapad. Combján valami meleg folyik végig. Karcsibohóc lassan bukfencezik alá az ágy szélén, a fal és az ágydeszkák között a padlóra huppan.

Újabb, határozott, hangos mordulás az ágy alól. Karcsibohócot valami berántja az ágy alá. Elégedett mormogás. Tim a hang forrása felé fordul. Zihálása lassan elhalkul.

Nincs baj. Csak a szörny az, az ágy alatt.

Komor Levente az Irodalmi Rádió szerzője. Történetek dörömbölnek a fejemben.Ki akarnak törni.Néha engedem. Valamikor régen születtem, talán Budapesten,…