Édesem, a macskának neve is van!

Két nap múlva megérkezett anya és apa is az oly annyira vágyott, és nagyon jól sikerült második nászútról. Szemmel látható volt rajtuk a változás: kipihentnek látszottak, vidám volt az arcuk, leültek beszélgetni nagyiékkal, és még bőven maradt idejük rám is. Az ajándékokat, amit anya és apa hozott örömmel bontogattuk Elza mamával és Pali papával együtt. Drága szüleim véleménye szerint minden egyes ajándék megvásárlását alaposan megfontolták. Hát nem is tudom! Mit fog kezdeni nagyapa egy olyan hasznos dologgal, mint a törzsi sámán dob, vagy a nagyi, aki egy nagyon kényelmes kígyóbiztos túracipőt kapott? Hallottam nagyapát a konyhába, mikor azt mondja nagyinak:

– Ne törődj vele Elzám, majd levisszük a garázsba! Annak örüljünk, hogy egyáltalán gondoltak ránk!

– Mondasz valamit Palikám! Örüljünk annak, hogy épségben, egészségben hazatértek – nagyapa megfogta nagyi kezét és behozták a kávét.

Itt vagyok én is, aki szintén különleges és nagyon hasznos ajándékokat kaptam, mint afrikai állatos esőkabát, a hátán majommal. A másik igazi ritkaság: kézzel faragott, afrikai szörfös faszobor, koromfekete, a haja és a ruhája lenből készült. Anyáék szerint ez egy kitűnő ajándék, hisz majd eszembe juttatja, hogy bármit elérhetek az életbe, bárhova eljuthatok, ahova csak akarok, ha mindent megteszek érte, úgy, mint ők. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni ennyi hasznos dologgal, úgyhogy betettem a kistáskámba, arra gondoltam, hogy a kabátot beteszem az ágyneműtartómba, majd csak kinövöm, mire fel kell venni. A szörfös szobrot félig becsúsztatom a mesekönyvem mögé. Köszönöm anya, apa, hogy rám is gondoltatok!       Hópihe is nagyon izgatott volt. Már kora reggel átlátogatott Kandúrhoz és együtt reggelizhettek Jucika néninél, mert itthon már rá sem nézett a macskakajára. Sok megbeszélni valójuk lehetett, hiszen ma hazaköltözünk. Mikor anya és apa megjöttek odarohant hozzájuk, szaladgált körülöttük, fehér fejével megsimogatta a lábukat, kedvesen dorombolt hozzá. Majd leült a kanapé mellé, farkát csóválva, fülét hegyezve, figyelmesen követte az eseményeket. Türelmesen várt. Láttam az arcán, hogy boldog, izgatott, lelkes és kíváncsi is. Igazi macska-lázban égett, hogy vajon ő, aki szintén családtag, milyen ajándékot is kap. Hópihe ábrázata akkor változott meg hirtelen, mikor szüleim elkezdtek pakolászni, összeszedtek mindent, anya megfogta a kezem és indulni akartunk. Apa megszólalt:

-Drágám, a macskát el ne felejtsük!

-Édesem, nevetgélt vidáman anya, van neve is, nem emlékszel? Hópihe!

Abban a pillanatban a mi cicánk úgy nézett ki, mint akinek az élete romokban hever, egy egész világ dőlt össze macsak-lelkében. Tekintete szomorúságot, csalódottságot mutatott, aztán kis idő múlva, mintha a harag és a düh váltotta volna fel ezeket a jeleket. Odarohantam hozzá, felkaptam, tenyeremmel végigsimítottam a hátán, megvakargattam a füle tövénél, tudtam, azt nagyon szereti és szorosan magamhoz öleltem. A kocsiban egész hazáig az ölemben ült, fejecskéje két mellső lábán pihent, üres tekintettel nézett maga elé. Szerintem gondolkodott. Elképzeltem macskagondolatait, mi is járhatott a fejében arról, ami most nagyiéknál történt. Ismerve az én drága cicám eddigi viselt dolgait, biztos voltam abban, hogy ezt nem hagyja annyiban! Ha mégis annyiban hagyná, akkor nem is Ő lenne Hópihe!

 

Clara Dar az Irodalmi Rádió szerzője. Váronné Darabos Klára vagyok, Szigetváron születtem és itt is élünk a családommal.…