A fiam születésnapjára fotóalbumot akartam készíteni, így hozzáláttam a régi fényképek rendezgetéséhez. Egyszer csak kezembe került egy kép, melyen úgy kb. tíz évesen ott ül az M41-es mozdony vezetőállásán: keze a kontrolleren, lábával elszántan tapossa az éberségit – melynek pedálját még alig érte el – arcán boldog mosoly. A férjem mögötte áll, látszik, hogy szeretettel magyaráz a fiának, miközben ő maga a pályát is figyeli – hiszen úton vannak, nem lehet hibázni.

A férjem nagyon szerette a hivatását, melyet a nevelőapja tanácsára választott: a papa vonalbejáró volt a kiskőrösi vonalon – vagyis az az ember, akinek a vasúti sínek mentén gyalogolva kellett ellenőriznie: nincs-e síntörés, nem lazultak-e meg a sínszegek, nem fenyegeti-e kisiklás veszélye a vonatokat az ősrégi, elavult mellékvonali pályán. Igen, gyalogolt a sínek mentén fagyban, hóban vagy tűző napon – és számára a „csúcs” amit a vasutas gyereke elérhet: „vezér úrnak” lenni egy csodás mozdonyon. Próbálta a saját fiát is erre rábeszélni, de Ferit jobban érdekelte a gépek szétszedése és javítása, így mozdonyszerelő lett. Misi viszont megvalósította az ő álmát, és előbb diesel-, majd villany mozdonyvezetői vizsgát tett. És mert a sors nagy rendező: a pesti tanfolyamról hazafelé tartva a vonaton megismert egy lányt – aki most épp az ő történetüket írja.  Mert a vasút neki nemcsak hivatást adott, de társat is, aki segítette átvészelni a munka árnyoldalait is. Hiszen ez a munka nemcsak abból áll ám, hogy a tiszta, jól működő géppel rója a síneket, volt ott bizony a közel negyven év alatt nem egy halálos vasúti baleset, melyet lelkileg fel kellett dolgozni, több milliós nagyságrendű gép meghibásodás is, melynél heteken át abban a hitben élt, hogy ha nem sikerül bizonyítani az igazát, talán a panellakásukat is elárverezhetik a rész kártérítés fejében. Szüksége volt a megértő társra, aki minden helyzetben kitart mellette, a jó családi légkörre, ahová egy fárasztó tíz-tizenkét órás éjszakai szolgálat után hazatérhetett – főként ha ez a szolgálat a héten már „zsinórban” a harmadik ilyen éjszakája volt.

Persze van sok szép emlék is: a közös vonatos kirándulások a munkatársakkal, vagy például az a régi május elseje, amikor „Élenjáró vasutas” kitüntetést kapta, vagy azok a barátságok, melyek munkaidő letelte után, az un. beosztott gép takarítása, karbantartása közben köttettek és máig tartanak, pedig azóta mi százhúsz kilométerre költöztünk az akkori kollégáktól. Eszembe jutott egy ide vonatkozó idézet Moldovától az „Akit a mozdony füstje megcsapott…” című könyvből: „A mozdonyvezető hiába fut be éjfélkor a pályaudvarra, még két órát rászán, hogy mozdonyát megpucolja. A vonalbejáró viharban még egyszer kimegy megnézni: nem dőlt-e rá egy fa a sínekre? Újabb, hasonló nemzedék nem jön utánuk; egy régi, felelős munkaerkölcs utolsó mohikánjai ők, nekik köszönhető, hogy a vasút még üzemel…”

Volt sok-sok éjszakai szolgálat, meg nélküle megtartott Karácsony… még most is a fülemben csengenek a hatéves forma kisfiam sírásba torkolló szavai, amikor látta Szentestén az apukáját munkába indulni: „kivel fogok játszani az új mozdonyommal, ha elmegy az én apukám?!” Úgyhogy meg kellett értenem, hogy amikor felmerült, hogy a fia is jelentkezne mozdonyvezetőnek, miért  nem akart  ebben először segíteni, és miért mondta azt: „Tudod, egy apa mindig jobb sorsot szeretne a fiának, mint ahogyan ő élt”… aztán mégis szólt a munkaügyön, és a fia követte őt ezen a szép, de nehéz pályán.

Ehhez azonban még jó pár évnek kellett eltelnie attól a naptól, amikor ez a mozdonyos kép készült, melyet természetesen elhelyeztem a készülő fotókönyvbe, és közben eszembe jutott: mennyit küzdöttünk azidőtájt a fiam látásáért éveken át! Dehogy is gondoltuk még akkor, hogy létezik olyan csoda, hogy egy természetgyógyász kigyógyítja őt a toxoplazmózisból, miközben az osztályfőnöke 14 évesen azt a „csodás” pályaválasztási tanácsot adta, hogy „adja kefekötőnek anyuka, azt akkor is tudja csinálni, ha megvakul”. A fiunk sikeresen leérettségizett, először nyomdásznak tanult, és szóba sem került, hogy mozdonyvezető lesz: szeretett rajzolni, szívesen dolgozott számítógépes grafikusként. De azután jött egy nyomdabezárás, mely miatt átmenetileg munkanélküli lett, és ekkor ajánlotta neki a férjem egyik mozdonyvezető kollégája, hogy menjen közéjük dolgozni. Ekkor hangzott el az imént idézett mondat – melyet azután mégis tett követett – és a fiam immár tizenöt éve ugyanolyan lelkesedéssel rója a síneket, mint apukája a nyugdíjazásáig. És ugyanúgy oktató mozdonyvezető lett, mint az édesapja volt éveken át: fiatal kollégák egész sorát igyekszik meggyőzni, hogy ne csak a munka árnyoldalát nézzék, örüljenek annak, hogy egy nagy csapat részeként, egymást segítve dolgozhatnak a modern, számítógéppel vezérelt mozdonyokon.

Amikor Robi még mozdonyvezető gyakornok volt, képes volt hajnal háromkor kelni, hogy az akkor még működő bugaci gőzöst felfűtse az idősebb kollégáknak. Láttam őt szénporosan, csillogó szemekkel ugyanazon a vasútvonalon vezetni, ahol egykor a nagypapa a sínek mentén gyalogolt. Milyen büszke lenne rá és az édesapjára a papa! – gondoltam akkor.  De mindez már a múlté, a bugaci és az orgoványi kisvasút éppúgy megszűnt, mint az ország számos más keskeny nyomközű vonala.

Vajon ezek a mai fiatalok – akik most a fiam mellett is tanulják a szakmát – tudnak még úgy lelkesedni ezért a hivatásért, mint egykor az én családom tagjai? Épp a napokban mesélte Robi, hogy miközben egykor a vasúton belül rangot jelentett, ha valaki mozdonyvezető lehetett, mostanában nem találnak megfelelő munkatársakat. Vannak, akik az egészségügyi alkalmassági vizsgán buknak el, de egyes jelentkezők már akkor meggondolják magukat, amikor közlik velük, hogy hétvégén, vagy ünnepen is dolgozni kell. „Hát mit gondolnak ezek? Hogy hétvégén az öregek viszik a vonatot, hogy a fiatal kollégák bulizhassanak?”- kesergett neki a humános kolléganő.

A fiamnak a munkája mellett a vasút lett a hobbija is: régi mozdonylámpákat gyűjt és restaurál, egy–egy darabot sokszor heteken át, ahogyan a szolgálat engedi. Mert a szolgálat, a vasúti munka maradéktalan ellátása számára is mindennél fontosabb – ez az a hivatásszeretet, melyet az apjától örökölt.

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. 60 éves "friss nyugdíjas" vagyok, korábban egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az…