Lorena a földre rogyva adta át magát az érzésnek. Az érzésnek, ahogy utolsó cseppnyi ereje is elhagyta. Távozott belőle könnycseppként aláhullva, máskor a bőréből kipárologva, végül egyszerűen kilélegezte. Elfogyott. Térdre rogyva meredt maga elé, nem is akart már távolabbra tekinteni. Csak a kemény, szürke betont bámulta.

Tudta, hogy falat fog emelni maga köré. Tégláról téglára haladva, míg olyan magasra nem ér, hogy senki ne láthasson át felette. Tudta, hogy falat kell emelnie.

Megtette.

Néha hallott hangokat, néha látni vélte, hogy egy-egy fénysugár beszűrődik, volt, hogy valami megmelengette. De a fal állva maradt.

Tudta, hogy kívülről ez most megrendíthetetlen.

Fájdalom hasított a hátába, mindkét lapockája tájékán, de mire felsikoltott volna, a kínt elsimította egy érzés, ami a szíve tájékáról indult, átmelegítve az egész testét. Felülírta a fájdalmat.

Lapockái átszakították a bőrét, egyre csak az ég felé törtek, de a sajgásnak nyoma sem volt többé. Pulzálva terjedt szét az érzés, ami a középpontjából fakadt, és ami szétfolyt minden porcikájában.

Várt.

Még mindig térdre rogyva, de a fejét felemelte, hogy a falak fölé pillantson: az égre fel.

– Lorena, terjeszd ki! – hallotta a hangot. – Tárd ki teljes valójában!

Erő költözött belé, a bőrén át szivárgott be, aztán belélegezte.

Talpra állt.

A szívéből áramló érzést a háta felé irányította, összpontosított, hagyta, hogy átjárja, hogy utat törjön magának mindenhova.

És kiterjesztette a szárnyait, amelyek szörnyű robajjal döntötték porba a falakat.

Ijesztő volt újra úgy állni a világban, hogy nem óvta minden oldalról a magasra épített téglafal, de helyette ott voltak körülötte a szárnyai. Ha akarta, magára boríthatta őket, úgy tudott beleburkolózni, mint valami puha, mennyei takaróba, ami bármilyen nehéz és fájdalmas pillanatban átmelegíthette.

Az ég felé fordulva érezte a hívást, olyan közelinek érezte a Mennyországot, hogy muszáj volt indulnia. Kitárta hatalmas, hófehér szárnyait, megsuhintotta őket és a levegőbe emelkedett. Csak szállt, egyre feljebb és feljebb, arcát a Nap felé fordítva engedett a hívásnak. Élvezte a tollai közt átjáró meleg fuvallatokat, élvezte teste angyali könnyedségét, a szíve tájékáról lüktetve terjedő felülmúlhatatlan érzést.

A Mennyek kapujában megállva lehunyta a szemét, s várta a bebocsájtást.

Égi dallam kúszott a fülébe. Talán végtelen idő telt el, míg az angyali kórust hallgatva várta, hogy megnyíljon előtte a hófehér kapu.

Akkor elképedve fogadta a kérdést.

– Tényleg ide vágysz? Vagy inkább alászállnál, vissza a porba, hogy áraszd, ami a szíved lüktetéséből terjed szét benned?

Lorena a kitárt kapu mögött elterülő világra pillantott, ahol szeretet és béke úszott a levegőben, keringőzve az angyalok dalával, összefonódva a lelkek kéklő tengerével.

– Ide vágyom. Minden lélek ide vágyik. Mindenki haza akar térni – suttogta, de közben már kiterjesztette szárnyait, és indulni készült. – Én mégis alászállok.

– Segíteni fogunk! – zengett a válasz.

A kapu becsukódott, Lorena pedig némaságba burkolózva ereszkedett egyre lejjebb, míg lábai el nem érték a szürke, kemény betont. Összpontosított, lapockáit szelíden arra kényszerítette, hogy visszafogadják magukba a szárnyait.

Fájdalmas volt.

Sorra teltek a napok, minden visszatért a megszokott kerékvágásba, Lorena néha már azt hitte, csak álom volt, hogy a Mennyek kapujában állt. Az egyetlen bizonyítéka arra, hogy tényleg hallhatta az angyali szózatot, a szívéből folytonosan szétáradó szeretet volt. Biztosan tudta, hogy az az égből való.

Minden áldott reggelen elindult, hogy megpróbálkozzon a lehetetlennel: hogy a Földre hozza a Mennyországot. Minden áldott nap körbevette saját lényével a gyermekeket, akiket rá bízott a Gondviselés. Minden áldott pillanatban arra törekedett, hogy a Földre varázsolja a Paradicsomot, amely békés és nyugodt.

A gyermekek civakodtak. Sírtak. Sokszor nem fogadtak szót, sokszor verekedtek, lökdösték egymást és nem fogadták el Lorena szavait. Emiatt ő egyre inkább úgy érezte, hiábavaló minden.

Hónapokkal később Lorena a földre rogyva adta át magát az érzésnek. Az érzésnek, ahogy az utolsó cseppnyi ereje is elhagyta. Távozott belőle könnycseppként aláhullva, máskor a bőréből kipárologva, végül egyszerűen kilélegezte. Elfogyott. Térdre rogyva meredt maga elé, nem is akart már távolabbra tekinteni. Csak a kemény, szürke betont bámulta.

Tudta, hogy újra falat fog emelni maga köré. Tégláról téglára haladva, míg olyan magasra nem ér, hogy senki emberfia ne láthasson át felette. Tudta, hogy falat kell emelnie. Bár a szíve pumpálta a szeretetet, bár még emlékezett rá, milyen volt látni a kéklő, békés lélektengert, összeroskadva jött rá, hogy nem tudja a csodát a Földre hozni.

Az emberek bezárták a szívüket.

Megközelíthetetlenek.

– Lorena! Lorena! – hallotta meg távolról a gyermekhangokat. Csilingeltek, átitatva fájdalomtól sajgó lelkét a legszebb érzéssel.

Lorena nehezen, de a közeledő gyermekekre emelte a tekintetét. Két kislány szaladt felé, és egy kisfiú. Megálltak előtte. Már alig látta őket az épülő faltól, már alig hallotta a hangjukat is.

És akkor megtörtént.

A gyermekek megálltak, s lehunyt szemmel, karjaikat az Ég felé tartva kiterjesztették hófehér angyalszárnyaikat, és hatalmas robajjal döntötték porba Lorena téglafalát. A három kicsi szív pulzálva ontotta magából a szeretetet.

Hát mégis sikerült.