Ott, ahol a pusztát átszelte két folyó, a csendes Hortobágy és a vén Berettyó, mikor még a vizük mocsárban, lápban elveszett, mikor rétek, vizek uralták a teret. Mikor emléke élt még jó Béla királynak, kitől a kunok kapták e szép tájat, akkor történt, hogy egy félárva siheder gondolta magában, hogy egyszer útra kel. Mi is történt vele, elmesélem, figyelj!
Egyik reggel Ákus hatalmasat gondolt, először magában úgy tízig elszámolt. Azután az anyját gyorsan megkereste, és elmondta neki, hogy mi is a terve. Az apja juhász volt, ő beáll bojtárnak, lesz akkor mit enni embernek, jószágnak. Apja után maradt egy kopottas guba, nem huszonnégy bőrből szabott cifra suba. Maradt még egy szamár, maradt egy pásztorbot, és egy furulya, mit apja faragott. Vállára dobta kopott tarisznyáját, magához ölelte zokogó, jó anyját. Vigasztalva mondta: ne búsulj jó anyám, megjövök legkésőbb jövő tél derekán.
Elindult aztán szerencsét próbálni, a nagy pusztaságban juhokra vigyázni. Reggeltől napestig járta a nagy pusztát, kereste, hol vennék egy bojtárnak hasznát. Egyik nap messziről egy nádkunyhót látott, és ott legelésző rengeteg jószágot. A kis kunyhó előtt – botra támaszkodva – egy juhász álldogált, bámult a távolba. Körötte hevertek a terelőkutyák, delelő idő volt, ezt szerintem tudták, az érkező vendéget még meg sem ugatták.
Ákus a juhásznak illendően köszönt, az fejet biccentett, s kalapjához bökött. Nem sokat beszéltek, de az lett a vége, hogy Ákust a juhász, bojtárnak felvette. Eltelt egy esztendő, a bérét megkapta: egy birka volt az, mit vihetett haza. Tarthatta a nyájjal, ha neki úgy tetszett, vagy belőle akár pörköltöt főzhetett.
Akkoriban történt, hogy a vén Szent Péter itt járt lenn, a földön kíséretével. Hallotta ő hírét a bojtárlegénynek, gondolta, hogy jobb lesz, ha utánanéznek. Koldusruhát öltött mind negyedmagával, nem sokat törődtek az útnak porával. A kunyhót elérték, alig pitymallott még, gondolták, ily korán nem kedves a vendég. Csak a bojtár volt ott, ezt tudták előre, ezért is érkeztek erre az időre. A legény ébren volt, hisz a nyáj már mozgott, a vezérkos szaporán rázta a kolompot.
A nap lassan kúszott felfelé az égen, a négy vándor lepihent a kunyhó tövében. Ákus a koldusok közé heveredett, beszélgettek, Szent Péter vitte a prímet. Lassan közeledett az ebéd ideje, Ákusnak aznapra volt száraz kenyere. Csak annyi, hogy szinte már neki is kevés, ezért aztán gyakran vakargatta fejét. Szent Péter látta a bojtár szenvedését, azt is tudta, hogy szegény min forgatja eszét. Azon járt az esze szegény kisbojtárnak, mit adhat ebédre négy rongyos vándornak. Mindenfele juhok, egyet megehetnek, de hogy számol el a juhászlegényeknek? Elszámolhat majd a birka bőrével, de nem számolhat el lelkiismeretével? A fiú arca hirtelen felderül, van a nyájban egy juh, ki övé egyedül. Feláll, elindul keresni birkáját, megtalálja, aztán lerántja bundáját. Bánata csak az volt, hogy a vágott birkát jó lett volna, ha egy napig szikkasztják.
A böszöréből előkerült az acél, a tapló és kova, Szent Péter volt maga, ki ült, tüzet csiholva. Aztán a vándorok a tüzet megrakták, pucolták a hagymát, vágták a szalonnát. Ákus csodálkozott a megnyúzott birkán, nem volt biz’ az nagyobb egy megtisztított nyúlnál. Pedig egy jó juh tízszer is több lehet, ezzel az állattal mi is történhetett? Igaz, nem tudta, hogy vendége szent Péter, és mi itt történik, az egy próbatétel. Nézte a húst, nézte, vajon mit tehetne. Hisz itt van a birkának lábszára és feje. Ezeket parázson gyorsan megperzselte, majd a koponyát kettőbe szelte. Közben róla az orr-részt lenyeste, a velőt sóval, borssal megízesítette, majd az egészet helyére tette. A két fél koponyát egymáshoz kötötte, lábszárral együtt így került pörköltbe.
Ez a kevi-birkapörkölt igaz története.
Nem jutottam még a történet végére: megesett a csoda másik nap reggelre. Ákus a kunyhóból álmosan kilépve, látta a birkáját vígan legelészve. Szent Péter jó szívét azzal jutalmazta, hogy levágott birkáját élve visszaadta.

Császár József az Irodalmi Rádió szerzője Bihardiószegen születtem 1942 szeptemberében. A történelmi események úgy hozták, hogy gyermekkorom meghatározó…