A világ szétrobban. Péter halkan nyög fel, félve, nehogy a szomszédos szobák vendégei meghallják. Belemarkol a felszolgálónő vállába, becsukja a szemét és kiélvezi a pillanatot, a pumpáló érzést ágyékában. Szívverése lassan lecsillapodik és szép fokozatosan a külvilág ingerei is megérkeznek: a lecsurgó izzadtság a hátán, a nő parfümjének illata, a felhevült testén táncoló hideg légfuvallat, a csupasz ülepét érő levegő szokatlan érzése. Majd vele a szégyen. Soha nem csinált még ilyet. De amikor a rókaképű pincér félrevonta és tört németséggel, bizalmaskodó hangon közölte vele, hogy látta ahogy a nőt figyeli, és hogy a szállóban a hölgyeknél az „Extradienst” mindennapos dolog, nem tudott ellenállni. Mindössze egy pohár vizet kell kéretni a szobájába a portán és szólni, hogy melyik pincérnő hozza fel. Ez amolyan jelszóféle, tájékoztatta a vaskos szláv akcentussal beszélő férfi.

Legördül lányról. Nem mer a szemébe nézni. Pedig meg kellene szólítania. Biztosra kell mennie. De hogyan kezdje? A kínos csend másodpercei következnek, aztán a pincérnő, anélkül, hogy ránézne, felkapja a ruháit. De nem veszi fel, csak a székre dobja, inkább a kisasztalra tett holmijaihoz siet. Péter lopva figyeli, különös módon kukkolónak érzi magát. Amaz szakavatott mozdulatokkal pakol össze, a poharat és a vizeskancsót a tálcára teszi. Péter figyeli a lány haját, hátát, fenekének domborulatát, combjának ívét. Tíz éve is mennyit fantáziált erről a pillanatról! Most mégis keserű az érzés. Meggyalázta az emlékeket.

A lány sóhajt, a székhez lép és gyors mozdulatokkal felkapkodja a ruháit. Látszik, hogy nem először tesz ilyet. Egyik kezével a tálcát egyensúlyozva kinyitja az ajtót és egy „Auf Wiedersehen! Es wird als Zimmerservice auf der Rechnung angegeben.” [1] odavetésével kilép rajta. Alig érteni, úgy hadar. Nagyon rosszul beszél németül. Nem szláv akcentussal. Határozottan nem.

– Várj! – kiált utána Péter magyarul.

A lány összerezzen. Megtorpan. Kelletlenül fordul meg, a vizespohár megcsörren a tálcán.

– Bitte[2]? – kérdezi.

– Nem jártál véletlenül Székesfehérváron a Petőfi utcai általános iskolába? Nyolcadik B? – folytatja Péter magyarul.  Ha már belement, nincs visszaút.

A lány elsápad.

– Nix verstén[3]! – hebegi. Nem mer a fiú szemébe nézni.

– Izé…. Nem mond semmit az a név, hogy Kasza Péter? Petőfi utcai általános, nyolcadik B?

A lány tekintetét a szőnyegre szegezi, vöröslő fülei élesen elütnek arca fehérségétől. Így is nagyon szép. Ajka két szótagot formál hangtalanul, alig észrevehetően.

– Nix verstén! – suttogja.

 

Péter még hallja a tálcán levő edények hangos csörömpölését, ahogy a pincérnő sietős léptekkel halad végig a folyosón. Az ajtó nyitva maradt. Úgy érzi, nem bírja itt egyedül. Le kell mennie a bárba, muszáj lesz innia valamit. Felöltözik, kilép az ajtón, bezárja. Elindul, végig a folyosón.

A takarítószertárból halk sírás üti meg a fülét.

[1] Viszontlátásra! Szobapincér-szolgáltatásként fog szerepelni a számlán.

[2] Kérem?

[3] Nem értem.

Komor Levente az Irodalmi Rádió szerzője. Történetek dörömbölnek a fejemben.Ki akarnak törni.Néha engedem. Valamikor régen születtem, talán Budapesten,…