Átkos éjek jönnek a holnapokkal
és nem borul már ránk remény. Nem szólnak
már az árnyak, csak suttog a néma éj
– csillagtalan az égbolt, lelketlen
álarc az életünk. Fegyencek szórnak
üres szavakat, mit senki sem ért –
vagy érteni nem akar, mert a közöny
és a kényelem hasznot húz belőlük.
Új világ, örök éj, hamis szóözön.

Csikorgó fagyok bitang hidegét, mint
végső csapást küldi ránk az Isten.
Letépett, rongyos billogot varr vissza,
majd bélyeget ragaszt a homlokokra,
stigmák születnek, szónok papok szája
véres szavakat szór üres szívekbe,
hol gyökeret ver a gyűlölet s harag
– hihetetlen, de egyszerű a tegnap –
holnapban támad fel a bitang való.

Átkos éjek ülnek a jövő egén
és csak ki nem feledte még, hogy volt
itt már csüggedés és tétova tenni
nem akarás, az látja a bilincset,
a láthatatlan börtön láncait
amin a romlás, sárgás-ódon-barna
fényképe őrzi még a múlt bűneit,
miből senki nem tanul. Sírunkra
varázsszavak hordják a feledést.