Csak egy szál fehér rózsa

Kegyeleti kérés. A gyászszertartások nagy része, ma már így zajlik le. Egy szál fehér rózsa, a tisztelet, az együttérzés jelképeként. Megható, ünnepélyes és elegáns. Van benne valami pátoszos, ahogy a búcsúzók, sorra leteszik a sírra, az emlékezés virágát. Kezemben mindig ott a szál virág, ha temetésre szólít a lélekharang. A szívem fáj, de agyamat hatalmába keríti egy régi történet emléke, melytől a szál virág égetni kezdi a tenyerem.

Hilda és Áron egy csendes, kis faluban éltek. Piciny gyermekük, már apró bölcsőben ringott, amikor elhatározták, hogy házépítésbe kezdenek. Segítség és pénz híján az építkezés lassan haladt, de a fiatalokat hajtotta a tudat, hogy kemény munkájukkal egyszer saját otthonuk lesz.

Egy nap beállított hozzájuk Áron rég nem látott testvére. Meghalt az apósa, aki nagy ember volt, híres ember, így a temetése is hatalmas lesz. Kérte Áront, legyen ott a temetésen, képviselje a családját, és a végtisztesség megadását egy nagy koszorúval segítse.

– Mindössze egyszer találkoztam vele, az esküvődön. Alig ismertem. Minek mennék?  – értetlenkedett Áron, de a testvére egyre erőszakosabban követelőzött.

– Ennyivel tartozol nekem, hiszen a testvéred vagyok. A férjemnek már megígértem, hogy ott leszel az apja ravatalánál. Azt is megbeszéltem vele, hogy te, húsz szál virágból készített koszorút hozol. Itt a sírkert címe, a temetés Budán lesz, ne feledd, pontosan gyere! Fél kettőre ott legyél!

– Húsz szálból? – vakarta a fejét Áron. Hilda sóhajtozott.

– Honnan teremtsünk elő nagy hirtelen ennyi pénzt, egy ekkora koszorúra?

Áron döntött. Elmegy, nem hagyja cserben a testvérét, de megkérte, hogy rendelje meg és vitesse ki a sírhoz a koszorút, ne a faluból kelljen a fővárosba cipelnie. Később, az összeget elrendezik.

– Mit képzelsz? Mondtam, hogy nagy ember a megboldogult, úgy illik, hogy magad hozod a koszorút. – ágált a testvér. Áron egyre dühösebb lett. Hilda csöndben közbeszólt:

– Miért kellene innen cipelnie? Ne beszélj már zöldeket! Máshol is helyben rendelik. A faluban is így segítünk a távoli rokonoknak, ha temetésre jönnek.

Addig ment a huzavona, míg Áron végül beadta a derekát, s megígérte fél kettőre pontosan ott lesz, a koszorúval. Ekkor a testvér, sok dolgára hivatkozva, azonnal faképnél hagyta őket. Hilda mérges lett, rosszat sejtett, és sajnálta, hogy nem lehet ott a férje mellett, mert éppen lebetegedett a gyermekük.

Áron megvette a koszorút és útnak indult a főváros felé. HÉV-en, buszon, villamoson cipelte. A déli nap már magasan járt, Áron egyre jobban izzadt, ahogy óráját lesve igyekezett, nehogy lekésse a szertartást. Pontban fél kettőkor ért a ravatalozó elé, de ott egy teremtett lelket sem talált. Egy öregasszony, a közelben lévő sírnál rendezgette a virágokat. Tőle kérdezte, talán elmarad a hatalmas temetés?

–  Már kimentek a sírhoz, amoda, arrafelé. – igazította útba a néne.

Áron ijedten szaladt a koszorúval a megadott irányba. A sírhoz érve döbbenve látta, hogy azt, alig pár ember állja körül, s mindenkinél csak egyetlen szál virág van. Értetlenül bámulnak rá, és egy-egy gyászoló, halkan azt suttogja: „Ez egy paraszt”.

– Mondtam, hogy egy órára gyere, és ne hozz mást, csak egy szál virágot, ennyit nem tudsz megjegyezni? – dörgött rá a testvére. Gyászát feledve, a férj is szapulni kezdte Áront:

– Tönkre teszed apám temetését, nem szégyelled magad? A fővárosban már nem szokás koszorúval jönni, hogy merted ezt, idehozni? Itt csak egy szál fehér rózsa dukál, te falusi tahó.

Áron csendben lopózott a be a konyhába, amikor hazaért. Ruhája, izzadt testére tapadt, öltönye gyűrött és poros volt. Hilda a megterített asztalnál ült, a vacsora a sparhelten szomorkodott. A gyerek már aludt, az asszony remegve várta Áront, hol marad el ilyen soká. Ahogy meglátta a férjét, sírva fakadt:

– Ugye, megmondtam, hogy ne menj!

– Így még nem alázott meg engem senki. – sóhajtott Áron. – Fél kettőre mondta, de addigra már minden lezajlott a ravatalozóban. Hatalmas temetés? Jó, ha tán tízen voltak. Az elhunyt hamvait, egy apró dobozba téve, egy kis kutricába falazták be. Az én koszorúm oda sem fért, egy másik síron hagytam. Nem akartam hazacipelni. Nem volt ott koszorú, még egy apró csokor sem. Minden embernél csak egy szál virág volt. Egyetlen szál fehér rózsa.

Áronnak itt elakadt a szava, némán nézte, ahogy Hilda a levest meri. Nem szóltak, míg ettek, csak elgondolkozva bámultak maguk elé.

Pár héttel később, családi összejövetelre voltak hivatalosak. A vendéglátó háza felé sietve, már messziről hallották a kacajt, és a testvér harsány hangját:

– Az a paraszt Áron, mekkora koszorút cipelt? Azt hittem, ott halok meg a röhögéstől, ahogy rohant vele. – mondta nevetve, nem törődve azzal, hogy a közeledő Áron esetleg meghallhatja.

– Na, sógor, te már csak ilyen maradsz, igazi falusi. – csapkodta Áron vállát a sógora, ahogy beléptek a kapun. – Maradj te csak itt és ne gyere a városba, ne hozz többé szégyent a fejünkre.

Ezt a sértést Hilda már nem hagyta szó nélkül.

– Hogy ki a paraszt, azt nagyon jól tudjuk – védte az urát. – Aki a saját apja temetését arra használja, hogy a sógorát lejárassa, és ebbe még a szégyentelen felesége is besegít, az valóban nem paraszt. Mert a paraszt az tudja, hogy mi a becsület, a végtisztesség megadása és a gyász. Ti csak szórakoztattátok magatokat és a gyászolókat is semmibe vettétek. Mit gondoltok, más nem látta rajtatok a kaján gyönyört? Nem jöttek rá rögtön, hogy ezt ti tettétek Áronnal?

Hiába volt minden replika. Éveken át, gúnyolódva emlegették Áront a koszorúval. Áron nem szólt, nem védekezett, csak a szája szegletére ült ki egy torz mosoly, ha a dolog szóba került:

„Na, igen, akinek ilyen jó testvére van, mint nekem, az tudja igazán, hogyan temet manapság a fővárosba szakadt, úri paraszt.”

A megkonduló lélekharang érces hangja visszatérít a mába. Indul a menet, utolsó útjára kísérjük az elhunytat, kezünkben ott egy szál virág. A temetkezési kocsi roskadozik a koszorúktól, sokan szerették a megboldogultat. Halkan mormolt ima után végső nyugalomba helyezik a hamvakat, és a koszorúk, csokrok, virágok, körül ölelik a csendet. Végül mi, a barátok, ismerősök, egyenként búcsúzunk. Kegyeletünk zálogául egy szál virágot tűzünk a csokrok közé. Egy szál fehér rózsát. A tisztelet, az együttérzés jelképeként. Megható, ünnepélyes és elegáns. Van benne valami pátoszos, ahogy a búcsúzók, sorra leteszik az emlékezés virágát.

Állok a sír előtt. Nézem a virágok özönét, melyek, mint illatos paplan, őrzik az utolsó, véget nem érő álmot. Emlékező gondolataimban Hilda halk, tétova hangját hallom:

– Mondd, Áron! Mi dönti el, hogy kinek, mi jár?

Gödöllő, 2017. október 31.

Szolnoki Irma az Irodalmi Rádió szerzője. Azaz Kovács Sándorné. 1955-ben születtem, Gödöllőn. Itt élek férjemmel és két fiammal.…