A hegyoldal felől már egyre gyakrabban lehetett látni az erre igyekvő villámokat, az ég is hangosabban zengett. A fekete felhők átölelték a teraszt, ahová a vihar elől menekültek.

Mégis csendesnek tűnt a vidék. Egymáshoz is ritkán szóltak, csak élvezték azt az örömet, amit az együttlét most megadott. Hiszen oly ritkán lehet részük ebben mostanában. A távolság elrabolja meghitt perceket.

A várakozás közepette elmélázott kicsit az életén. Ki kell használni minden pillanatot, amit csak lehet, hiszen az szüleivel már rég nem lehet együtt.  A fiával talán még talán.

Ekkor görgetegként törtek elő a régi emlékek. Az idős apja képe, aki emlékezete óta mindig falta az ételt.

A sok éhező év alatt mélyen a tudatalattijába rögződött, hogy ha étel van, enni kell, gyorsan sokat, rövid idő alatt, mert ha nem akkor az élete forog kockán nap, mint nap. Időnként annyira habzsolnia kellett, hogy a szája szögletében maradtak kis darabkák vagy arcán barázdát szántva csurgott lefelé a folyadék.

Gyakran szégyellte is ezt a családi asztalnál, de a berögződésen aligha tudott volna már változtatni. Inkább kendővel a kezében ült le, s minden falat után törülgette arcát. Milyen élet is volt az, amikor az étel még munka után sem adatott meg?! Amikor sorba kellett állni érte? Amikor soha nem jutott elég belőle? Mikor az apa a gyermekének sem adhatott eleget? Pont egy kis nedvesség csurrant be az emlékképekbe, mikor a fia megkérdezte:

-Nem kellene valamit ennünk, míg elmúlik a vihar?

-Együnk, intézzed!

Együtt kezdtek el egymással szemben ülve lassan falatozni.

Most a fiával van itt, esznek, ehetnek. Azt, amit szeretnek, amikor megéhesek, s eleget.

Az emlékképek csak tovább mocorogtak. A megrágatlan, már – már egészben lenyelt falatokról, a kicsorduló cseppekről.

Közben észre sem vette, hogy az ő álkapcsa is egyre gyorsabban mozog. Egyre nagyobbakat nyel, szinte fulladozik. Harapott, egyet-kettőt rágott, nyelt. Egy nagyobb égzengés zökkentette ki ebből az állapotból. Akkor hirtelen tudatára ébredt, hogy az ő lelkébe is mennyire beleégett, amit apja hordozott.

Most ő is olyan volt, mint ő egykor, pedig sohasem éhezett. Már majdnem befejezte, mikor eszébe jutott a kendő. Esetleg neki is lecseppenhet?

Akkor már késő volt. Az utolsó falat épp ilyen lett. Szárnyra kelt, mint aki repülni akarna, s a tányér mellé landolt ellapulva. Az arca elvörösödött, szégyellte magát a fia előtt. Miért kellett, hogy így legyen?

A fiú észlelte a történteket, a tétova tekintetet áthidalva szalvétáját nyújtotta. Ismerős volt a helyzet.

Ezzel a törléssel szerette volna eltűntetni az összes nyomot, amit még az emberek a háború óta hordoznak a lekükben, tetteikben, s tovább adnak viselkedéseikben az újabb és újabb generációknak.

 

Buglyó Juliánna az Irodalmi Rádió szerzője. Balmazújvároson születtem. Alsó tagozatos gyermekek tanításával foglalkozom, melyhez a képesítést a Debreceni…