Vera néni Napsugara

 

Alig vártam már az őszi szünetet. Két dolog miatt: először is nem kellett egy hétig iskolába menni, és a legjobb, hogy anyáék szabadságon lesznek. A nagyiékkal együtt elutaztunk Csongrádra a Tisza partjára. Volt ott egy régi kis halásztanyája a nagypapa gyerekkori barátjának, szívesen láttak bennünket.

Izgatottan készülődtünk, most Hópihét sem felejtettük el, neki is külön csomagoltuk a kedvenc dolgait, hogy otthon érezze magát. Az előzőkből tanulva, most mindenre alaposan odafigyeltünk. Rendbe is ment minden, három óra autózás után megérkeztünk végre! Hópihe a tőle megszokott módon, teljes nyugalomba aludt az úton. Hatalmasat ásított, miákolt egyet, mikor kiszálltunk a kocsiból. A halásztanya egy kis bekerített telken állt. Közelebb, távolabb ugyan ilyen kis horgász kunyhok voltak végig a Tisza parton. A mi cicánk meg sem közelítette a vizet, köztudott volt, hogy útálja. Maga a hely azonban nagyon tetszett neki, rohangált az udvarban, kergette a verebeket, nevetséges módon harapott egyet a fűcsomókból, meghempergett a virágágyásban majd elterül a küszöb előtt. Az elkövetkezendő napokban Hópihét alig láttuk. Ahogy láttam, rajtam kívül a többieknek nem nagyon hiányzott. Néha jegyezték csak meg, hol mászkálhat egész nap?

Aznap reggel korán keltem, hogy utána eredjek, merre is tölti a napot a cicánk. Végig sétált a Tisza parton a töltésen, fel-le rohangált a parton. Besétált a városba, az első utcába ismerősként fordult be.  Mi a manó? – gondoltam. Egyszer csak hallom:

  • Hát megjöttél, te csavargó! Merre jártál egész éjszaka? Gyere Napsugár, már elkészítettem a reggelit! Gyere szépen!

Mici csak állt, hallgatta az idős nénit. Hópihe, aki most Napsugár volt, boldogan sétált be a néni után a házba. Mici is bement utánuk. Elmondta, hogy ki is ő, és hogy ez a cica Hópihe az övé. Szegény Vera néni, – így hívták az idős asszonyt- nagyon szomorú lett. Elmondta, hogy mióta Napsugarat megismerte, újra lett értelme az életének, nagyon jó cica, olyan nap nem volt eddig, hogy egy-két egeret meg ne fogott volna, vagy, hogy ne játszott volna a konyha előtti kiskertben a madarakkal.  Mici nagyon csodálkozott, mintha nem is ugyan arról a cicáról beszélgetnének. Ott Vera néni házában, Hópihe is teljesen más volt. Fürge volt, vidám, szemeiben valami csillogást véltem felfedezni. Aztán rájöttem az okára. Hisz Vera néni már idős, egész nap otthon van. Vagyis együtt tudják tölteni az egész napjukat. Mindent tudnak egymásról, odafigyelnek egymásra, szükségük van egymásra! Ez az!

-Vera néninek kérem, most haza kell mennem, de majd estefelé visszajövök! Csókolom!

Mindenkit otthon találtam, azonnal össze is hívtam az egész családot, hogy elmondjam milyen óriási jó ötletem támadt Hópihével kapcsolatban. Röviden csak annyi: ajándékként hagyjuk itt Hópihét Vera néninek, hisz neki szüksége van rá, szükségük van egymásra.

Nagyi annyit mondotta: – Ez igen, Micikém! Büszke vagyok rád! Jó gyerek vagy!

Nagypapa: -Drágám, ahogy Te szeretnéd, ha a cicátok ettől boldogabb, örömet tudsz szerezni másoknak, legyen, ahogy akarod!

Anya: -Kicsim, ha igazán ezt szeretnéd, akkor legyen! Amúgy is sokat volt szegény egyedül a lakásban!

Apa: – Én mindig is tudtam, hogy a mi Hópihénk különleges cica, és lám! A végén még igazi macska válik belőle itt Csongrádon!

Együtt elsétáltunk Vera nénihez, elvittük Hópihe cuccait, amire azt hiszem itt már nem lesz szüksége, de arra gondoltam, jó lesz neki emléknek.

Mielőtt hazautaztunk volna, még meglátogattuk Napsugarat és Vera nénit. Vera néni nem győzött hálálkodni nekünk, és úgy éreztem nem csak ő, hanem a volt cicánk is.

Elégedett voltam magammal, boldognak láttam mindkettőjüket és én is boldog voltam ettől. Intettem Napsugárnak: – Viszlát, jövőre!

Clara Dar az Irodalmi Rádió szerzője. Váronné Darabos Klára vagyok, Szigetváron születtem és itt is élünk a családommal.…