Andrást, a család legidősebb tagját minduntalan elfogta a mehetnék. Heves természete lévén gyakran talált magának dús keblű, forró ölelésű asszonyt, aki hosszabb vagy rövidebb időre maradásra bírta. Hiába tartóztatta volna otthon hűséges felesége, Márta, az ő szoknyájánál valahogy nem tudott tartósan megrekedni, még gyermekei szomorú szemeit látva sem. Akár nap sütött, szél fújt, esett, vagy havazott, szüntelenül azt érezte, muszáj mennie. Éjszaka vagy nappal, mindegy volt.

Úgy mondták a faluban: „Megyen mán, főzik a kapcáját!”

Márta meg csak pityergett. Ura mezítláb, hidegben is képes volt elindulni, holott ő néha még a csizmáját is eldugta, ráadásul naponta imádkozott párja nyugalmáért.

Egy verőfényes délelőtt a bánatos feleséget a piacon váratlanul megszólította András akkori szeretője, a csalfa tekintetű, magasra nőtt Eszter, aki cseppet sem teketóriázott. Határozottan jelentette ki, hogy akármi légyen is, ő Andrást nagyon szereti. Nem érdekli, hogy nős, hogy vannak gyerekei, neki ez az ember kell. Mártát hirtelen sírás fogta el, a fájdalomba szinte beleszédült. Panaszos, gondterhelt arcán jól látszott a keserű szenvedés. Hasztalanul tiltakozott, mert a nő tovább mondta a magáét.

Hogy mivel vette le a fehérnépet a lábukról András, azt kizárólag ők tudták volna megmondani. Hiúságuknak jól eshettek a „talpig férfi” élvezetes udvarlásai, becéző szavai, s az is meglehet, hogy a jóképű ember fűt-fát ígérgetett nekik.

Egyszer az apa aratómunkába igyekezett. Éppen oda, ahol Eszter szedte a markot a kaszások után.

Hogy megunt szeretőjétől megszabaduljon, fiához, a nyolcéves kis Mihálykához fordult segítségért:

  • Fiam, gyere velem az aratásba! Ott lesz egy asszony, aki mindig jönne hozzám. Megpróbálom elküldeni magam mellől, de ő biztosan könyörögni fog nekem. Majd odébb-odébb megyek tőle. Ha továbbra is követ, s ha már harmadjára mondom neki, hogy hagyjon békén, és akkor sem tágít, én intek neked, te meg vágd pofon a fiát. Megcsinálod?
  • Meg!

Markóbokorban folyt az aratás, és a részmérés egy tirpák tanyán. Mihályka indulásuktól kezdve, mint egy kis őzike, fürgén szaladt sovány lábaival apja hosszú, gyors léptei nyomában. András vállán egymásba pakolt zsákok csüngtek. Egész idő alatt azon gondolkodott, miként fog lezajlani a nővel való szakítás. Tudta, hogy egy anya bármire képes a gyermekéért, ezért számított a pofozás hasznosságára.

  • Én nem üthetem meg a kisfiút, hiszen nem az én gyermekem, de a fiam, aki ugyanolyan kicsi, talán megütheti, mert ő is gyerek. Abból nem lehet nagy baj.

Mihályka számára nem lehetett teljesíthetetlen szülőatyjának semmiféle kívánsága. Arról ábrándozott, hogy apja játszik vele ezért, s talán még cserdítős ostort is fon neki. Mindig irigyen, az elmulasztott szeretetre áhítozva figyelte más gyerekek más apját.  Vágyakozva gondolt azokra a ritka pillanatokra, amikor a családfő a távollétét követően megjelent, s megsimogatta fejét.  Néha hívta őt, hogy menjen vele. Ment is volna szívesen, de anyja visszatartotta:

  • Volt egy ember, aki magával vitte a kisfiát, kicsavarta a lábát, és belökte a kanálisba. A gyerek az óta is sánta! – mesélte elrémítően.

Mihály ijedt tekintettel képzelte maga elé a sántító fiút, ő maga nem szeretett volna azzá válni.

Megtörtént a betakarítás, a termény egy része a munkásokat illette. Az asszony valóban ott volt gyermekével, s ahogy várható volt, kérte Andrást, hogy menjen velük haza, s legyen övék a búza.

A férfi rámutatott saját fiára:

  • Hogy adnám neked a terményt, hát ennek is enni kell!

A nő alaposan megriadt, nem tudta mire vélni a dolgot, s a két csemete füle hallatára egyre csak ezt hajtogatta:

  • Apukám! Mi a baj? Mit vétettem neked? Tudod, hogy szeretlek!

Addig-addig rimánkodott, sündörgött szerelme mellett, míg Mihályka megkapta apjától a cselekvésre intő jelet. Feszülten figyelte, mikor jön el az ő ideje, majd gondolkodás nélkül akcióba lépett. Csattant a fájdalmas pofon a másik gyermek portól maszatos orcáján, aki ettől üvöltött, mint egy sakál, annyira, hogy a gép erősen zúgó hangja fokozatosan elcsendesült, s a végére akasztott zsákok nem rezegtek tovább. Hirtelen érte a támadás, nem tudta, miért. A fiú pedig sóvárogva leste apja elégedett tekintetét.

A jól megtermett, ráncos ruhás, fejkendős tirpák gazdasszony hallván a megpofozott gyermek iszonyú bömbölését, a helyszínre szaladt, mindkét kisfiú kezét megfogta, s nádfedeles háza fehérre meszelt tornácán szembe ültette őket egy-egy négylábú fejőszékre.

A középre tett hokedli tetejére csirkelábbal dúsított finom húslevest rakott eléjük, hogy egyenek szépen, ne legyen már sírás.

Ők viszont nem szóltak semmit, csak félszegen pillantottak evés közben egymás szemébe és tányérjába. Az ártatlan kisfiú még szipogott néhányat, Mihályka pedig kihúzta magát, és méltóságteljesen nézett, mint a kakas, ami leverte a másikat.

A hatás nem maradt el, Andrást faképnél hagyta a szerető. A férj ettől kezdve otthonában otthonra talált, nem búslakodtatta többé családját.

Ezt megelőzően a faluban híre ment a házigazda kicsapongó életének. Sokan megvetették viselkedéséért, volt, aki sajnálta, vagy azt gondolta, meg van rontva ez az ember, azért ilyen. Utóbbi véleményen volt András cimborája, Lukács is, aki a falu gulyáját őrizte naponta. Szánta a családot bánata miatt, és segíteni akart. Elhatározta, hogy feleségével, Katival elmennek, s beszélnek a házaspárral.

  • Hallottam egy cselédtől, aki azelőtt Geszteréden lakott, hogy az ő falujában van egy tudós. Érdemes lenne felkeresni. Az mindent meg tud gyógyítani, még tán a rontást is levenné rólad András! – magyarázta lelkesen Lukács.

A ház feje elgondolkodott. Elhatározta, hogy változtat eddigi életvitelén, mert nincs ez így jól sehogy sem. Úgy érezte, igaza lehet a barátjának, hiszen rontás nélkül nemigen viselkedett volna ilyen szégyenteljesen. Másnap fel is kerekedtek, hogy elemózsiás tarisznyájukkal gyalog megtegyék a hosszú vándorutat. Út közben a családról, a terményről, az időjárásról beszélgettek, meg arról, ki kinek udvarol, kivel mi történt a faluban, kinek rontotta meg a tehenét a boszorkány, kinek a házát látogatták szellemek.  Mikor elfáradtak, leültek pihenni egy fa kellemes árnyékában. Eszegettek kicsit az avas szalonnából, a búbos kemencében sült kenyérből, s várakozással telve folytatták útjukat. Ahol az éjszaka érte őket, ott hajtották álomra fejüket. Egy nap kevés volt az útra, kettő kellett.

A tudósembert szerencsére otthon találták, munka közben. Elmondták, mi járatban vannak, s kíváncsian kérdezték, tudna-e segíteni András baján. Nem hiába volt az híres, elismert tudós! Száraz csodafüvéből gyorsan elővett egy jó maréknyit, majd használati utasítással látta el a megrontottat:

  • Ezt a füvet szedjék három részre. Három napon keresztül készítsenek fazékban egy-egy főzetet belőle. Ha megvan, akkor a felesége kenje vele a maga hátát, közben suttogja el azt a varázsigét, amit mindjárt mondok. Ha két napot kibírnak a lábai, a harmadik után már nem áll beléjük a menőke. Az a nap lesz a legnehezebb próba. Ha akkor sikerül a bedörzsölés, többet soha nem fog elvágyni otthonról, lemegy a rontás.

András hitte, akarta. Márta pedig örömmel kenegette férje hátát, s nagy elragadtatással mondogatta a varázslatos szavakat. Hogyne örült volna szegény! Végre végleg visszakapja hites urát!

A barna pitvarajtó mögött tartották a mosófazekat, abban főzték ki a csodát. Amikor a gyógyír az első, majd a második napon is az ember hátára került, felcsillant a remény a családban. Már mindössze egy nap!

Az ember eloltotta a petróleumlámpát, s bizakodva tették el magukat másnapra. Az asszony hosszú ideig forgolódott az ágyban, az izgatottság miatt nehezen aludt el. Kora reggel serényen kezdte el ház körüli dolgát végezni. Alig győzte kivárni azt a néhány órát, amikor a rontástól való elbúcsúzás utolsó fejezetéhez érhet.

Eljött az idő. A derék férj szófogadóan, fanyarrá vált ábrázattal, mégis megváltásra várva hasalt a kopottas, szalmával bélelt dikóra.

Márta kipirult orcáján széles mosoly jelent meg, s kezében a kifőzött csodával boldogan indult embere szabadulásra váró hátához.

András feszengve figyelte asszonyát, s riadtan próbálta tudomásul venni, hogy számára itt a vég. Ő, aki pár napja még azt szerette volna, hogy lábai nyugton maradjanak, az utolsó percekben meggondolta magát. Villámként villant át agyán a szépasszonyok elkövetkezendő hiánya. A lelkében, testében keletkezett vágy sokkal erősebb volt a főzet hatalmas erejénél.

Háta bekenését megelőzve fékevesztetten ugrott le az ágyról. Sebtében megragadta az edényt, s azt teljes erejével úgy kidobta az udvarra, hogy aki látta, ijedten nézett.

Pár perc múlva útra kelt, s néhány hétig alig hallották hírét…

 

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…