Könnyű nyári este volt. A szél összeborzolta a haját, léptei alatt megroppantak a kavicsok. A parkban sétált. A fák bíbor árnyakat vetítettek az arcára. A fizikus mindebből semmit sem érzékelt, szemei előtt egy egész más világ bontakozott ki. Egy elvont világ, amelynek tagjai fizikai összefüggések, akik matematikai törvények szerint élik szigorúan meghatározott társadalmukat.
Fiatalember volt. Eddigi élete során a valóság szépségei, fájdalmai valahogy mindig kívül estek, távol maradtak gondolatain. Szokásos esti útja volt ez ebben az időben, a városban. Lábai ösztönösen hozták a park sétányaira.
Teste hirtelen elernyedt, megállt. Lassan ráébredve a valóságra körülnézett. Egy szoborral, egy életnagyságú női képmással, egy gyönyörű alkotással állt szemben. Visszahőkölt, egy pillanatra úgy érezte mintha a kőszáj kacéran rámosolyogna.
-Ostobaság!- legyintett, és lépteit megszaporázva folytatta szokásos útját.

Ettől a naptól fogva sétái mindig egy irányban vezettek, egyre többet álldogált tágra nyílt szemekkel a mű előtt. Később már hosszú órákat töltött mozdulatlanul nézésével, ragyogó arccal, remegő szájszéllel. Beleszeretett!
A hideg átjárta a testét. Rádöbbenve a valóságra iszonyú rémület szállta meg.
-Egy szoborba!-mormolta.
Tudatosan el akarta kerülni a találkozásokat, úrrá akart lenni az érzelmein.
-Ostobaság!- ismételte egyre.
De nem sikerült legyőzni vágyát. Az öngúny marcangolta, sápadt lett, álmatlanság gyötörte. Akármire akart koncentrálni, gondolataiban mindig visszakanyarodott a lehetetlenre.

Mint szokásoson megint ott állt álmai asszonya előtt. S ekkor rádöbbent.
-Miért is ne!- kiáltott fel.-Hisz az anyag építőelemei az egésznek meghatározója. A felépítmény a töltésviszonyok összessége, rendszere, s ezek minden anyagban ugyanazok.-
Testébe remény költözött. Végre számára is fontos, -igazi- probléma foglalkoztatta. Hazasietett és munkához látott. Íróasztalán égett a lámpa, még nappal is elfelejtette kikapcsolni. Egyre csak hulltak a földre a feltornyosult számokkal, betűkkel telefirkált lapok. Matematikai egyenleteket állított fel két ismeretlennel, ahol ő volt az Y és szerelme pedig az X. Újra és újra áthúzta papírjait, de nem csüggedt. Tudta, érezte, hogy sikerülnie kell. És sikerült! Letette a tollat, ott állt előtte az eredmény: X=Y, de ekkor már aludt.

Tudta, hogy éjszaka kell cselekednie. Egy lélek sem volt a parkban. A sétányokon csönd honolt. Vigyázva, minden lépését meggondolva közelítette meg „kedvesét”. Megállt a tünemény előtt. Halkan suttogta nehogy „felébressze”
-Édes!-
Elképzelte, ahogy majd kézen fogva levezeti a talapzatról a nőt, aki él, mosolyog, és aki csak Őt fogja szeretni. Őt, aki megajándékozta az élettel.
Fellendült a talapzatra, kezével megérintette a hideg követ. Átölelte és megcsókolta. Teljes szellemi erejével az egyenletre gondolt melyet a fejébe vésett. Érezte egyre kevesebb lesz közöttük a különbség, már nem is tartotta hidegnek a követ. Sóváran nézte kőszerelmét.
-Sikerülni fog, sikerülnie kell!

A nyugdíjas szokásos sétáját végezte az unokájával a parkban. A gyermek körbe-körbe szaladgált körülötte, majd hirtelen csodálkozva tekintet rá.
-Nagyapa! Mintha tegnap csak egyedül állt volna az a nő a talapzaton.- mutatott a szoborra.
Az öreg felpillantott, igen mintha ő is így emlékezne, de biztos téved. Lehajolt, megsimogatva a gyerek puha haját így szolt hozzá:
-Rosszul emlékszel kisfiam.-
Majd felemelve a fejét, hosszasan elnézte a szoborpárt.
Milyen tökéletes, mennyire élethű ahogy a fiú vágyakozva nézi a lányt!

Frank e Gry az Irodalmi Rádió szerzője. Nős vagyok. Egy középiskolás, és egy egyetemista leánygyermek édesapja. Budapesthez közeli…