Napsütötte, árnytalan, meleg délután izzasztotta a földeken dolgozó emberek homlokát. Egyre nehezebbnek érezte fáradt, kérges tenyerük a kopott kapanyelet.

A közeli poros úton elhaladt néha egy-egy lovas szekér a többségében nádfedeles, tornácos vályogházak előtt, az akáccal szegélyezett útszélen rongylabdát rugdostak a mezítlábas fiúgyermekek.

A zsenge korú Szabó Mihály és a vele egyidős Gyuris Bandi a vasút mentén terjeszkedő bodzabokrok felé vették az irányt, hogy megtömjék zsákjukat a különleges illatú növények gyógyításra szánt szépséges virágaival. Foltozott nadrágjuk, cipő nélküli lábuk, agyonhasznált ingecskéjük erőteljesen mutatta a szegénység jeleit. Anyáik egészen kicsi koruktól fogva bátran engedték el őket akár egyedül is meghatározott területen belül bárhová, sőt olykor még arra is buzdították fiaikat, hogy vigyenek ebédet az aratásban, illetve más munkában tevékenykedő apjuknak, menjenek el a boltba, kérjenek kölcsön rokonuktól egy kis cérnát a ruhafoltozáshoz, ha az övék elfogyott és sürgősen kellett. Nem gondoltak arra, hogy lurkóiknak bármi bajuk eshet, hiszen akkoriban nem közlekedtek veszélyes járművek sehol. Az sem jutott eszükbe, hogy esetleg beléjük köthet, útjukba állhat, bánthatja őket valaki.

A kislegények vidáman cseverészve haladtak útjukon. Elképzelték, milyen csodásan szóló sípot és messzire lövő puskát fognak készíteni apjukkal abból a bodzaszárból, amit majd magukkal visznek a megszedett virág mellé.

Két zsidó kereskedő – Neumann Sándor és Berkovits Nándor – élt Királytelken a családjával. Igen jóravaló, szorgalmas, tiszteletre méltó emberek hírében álltak. Az idősebbek még ma is szeretettel emlegetik barátságos viselkedésüket, kedvességüket. Nem felejtik el, hogy akkor is adtak egy kis sót, vagy paprikát, ha a vevőknek esetleg nem volt pénzük, s megértően fogadták el a helyette adott két cső tengerit. Ha valakinek épp az esti lámpagyújtás előtt lett kevés a petróleuma, a boltosok szó nélkül nyitották ki pár percre az amúgy már zárva tartott üzletet. Nem volt olyan rászoruló ember a környéken, akiken nem szívesen segítettek volna. Többek között ilyenekért és végtelen emberségükért nyújtott szívszorító látványt a falu népének, amikor fegyveres csendőrök kíséretében 1944-ben mindkét családot a kegyetlen halálba hurcolták.

Mihályka és szülei a Berkovits családdal találkoztak gyakrabban, hozzájuk laktak közelebb.

  • Mit akarsz venni fiam? – kérdezte szolidan Nándi bácsi. A fiúcskának jól esett, hogy Berkovits úr ilyen szépen szól hozzá, és nem úgy, hogy „Mi kell?”

A bodzagyűjtéssel Sándor bácsi bízta meg az ifjú legénykét, aki magával hívta legjobb barátját.  A kereskedő az eladás, felhasználás előtt évek óta a Szabóék padlásán szárította a virágot, esetenként két kenyeret vagy más élelmiszert adott cserébe.

A cimborák azon a bizonyos, derűsen kezdődő napon lassan értek a házaiktól messze található úti céljuk helyszínére. A korábban kitanultak szerint óvatosan szakították le kezeikkel az ernyőhöz hasonlító fehér virágokat. Előbb a talpuk alatt zöldellő fűre, majd mikor már szép nagy csomót alakítottak, a zsákjukban helyezték el elégedetten gyűjteményüket.

  • Jó sokat szedtünk! Ebből aztán lehet gyógyszert készíteni!
  • Ó, de fog örülni neki Sanyi bácsi! Meg anyánk is, hogy ilyen ügyesek voltunk, és még keresünk is vele! – csevegték.

Tőlük nem annyira távol, saját szülei földjén kapált a gróf Dessewffy család erdésze, a görbeorrú Kocsor Győző a menyasszonyával. Miután észrevette a fiúkat, felkapta földre tett, szinte állandóan magánál tartott fegyverét, s egyenesen feléjük sietett.

  • Csak nem a zsidóknak akarjátok vinni a bodzavirágot? – kérdezte gúnyosan.
  • Sándor bácsinak visszük! – válaszolták megszeppenve a kisfiúk.
  • Nem visztek ti innen semmit! Na, borítsátok ki gyorsan!

A gyermekek riadtan öntötték ki a szorgalmasan szedett, bárki által szabadon betakarítható, vadon nőtt orvosságnak valót. Rettenetes félelem fogta el szegényeket a férfi kiabálós hangjától, hatalmasnak tűnő termetétől, s megijedtek a gyilkoló eszköz látványától is.

Kocsor önelégült élvezettel nézte rettegésüket, miközben azon törte a fejét, hogyan ijeszthetne rájuk még jobban. Háttal egymásnak állította őket, s puskáját feléjük tartva ordítozott:

  • Na, most lőlek agyon benneteket! Álljatok rá a bodzára és táncoljatok! Na! Mi lesz?

A gyerekek remegő lábakkal tipegtek a virág tetején.

  • Na, most lövök! Na, most! – ismételgette, miközben hol egyikük, hol a másikuk irányába fordította a puska csövét.

Az ember menyasszonya – aki az állomásfőnök lánya volt – kacagva gyönyörködött a jelenet láttán, még a kapát is eldobta, annyira nevetett. Párjának tetszett, hogy szeretett hölgyének kedvére válik, amit ő csinál, ezért tovább folytatta aljas játékát.

  • Ne csak táncoljatok! Énekeljetek is, de nem akármit!

Az éneklést Bandi kezdte el bátortalan tekintettel, pityergéssel kevert elcsukló hangon: „Fenyő, fenyő, árva magyar fenyő, miért csüng a könny ott fenn a hegyeken. Késmárk felől fújja a szél, árva magyar kalászokból panaszos a kenyér.”

Mihálynak meg azt kellett eldalolnia, hogy „Éljen a Szálasi meg a Hitler, üssük a zsidókat bikacsökkel, egy rabbi, két rabbi, megdöglött a fő rabbi, bátorság. Éljen Szálasi.”

A fiúk ismerték ezeket a dalokat, azoktól hallották és tanulták meg, akik már 12 éves koruktól kötelezően a Levente mozgalom helyi csapatának tagjai voltak, majd a korhatár betöltésekor nekik is be kellett állniuk a leventék sorába.

Az iskolában szintén hangzottak el hasonló dalok, mint ahogyan az oktatásnak a zsidóellenesség is része volt. A pap, aki a hittant tanította, gyakran arra ösztökélte tanítványait, hogy zsidó boltban ne vásároljanak, csak keresztény boltban, s mindemellett arra, hogy református vagy evangélikus nőt el ne vegyenek, mert azok istentelenek, csak akkor házasodjanak velük, ha visszatérnek a katolikus hitre.

Kocsor megállás nélkül folytatta az ártatlan, gyenge gyermekek alázását. Senki nem volt a közelben, aki a fiúk segítségére lehetett volna. Gyors iramban letört egy szál csípős vesszőt a fáról, s azzal csapkodta a kicsik fejét és a fülük hátulját, akik nyakukat ösztönösen vállukba húzva, tenyerüket a sértett pontokhoz kapva próbáltak meg a további ütések elleni védekezést.  Még ez sem volt elég az elvetemültnek, újabb kínzásokat eszelt ki.

  • Na, álljatok szembe és pofozzátok egymást! Nagyobbat! Még nagyobbat! Ne akarjátok, hogy én pofozzalak benneteket! – kiabálta, s közben menyasszonyával harsányan hahotáztak a pofonok csattanó hangján.

Cseppet sem hatotta meg őket az összetiport lelkű kisfiúk fájdalmas zokogása. Másik gonosz parancs következett:

  • Játszatok katonásdit! Meneteljetek! Kiabáljátok, hogy „Egy, kettő! Egy, kettő!” Hangosabban!

A fiúk kénytelenek voltak engedelmeskedni. Halálfélelem mardosta őket. A szabadulás reményében mindent megcsináltak. Megvédeni nem tudták magukat. Túl fiatalok voltak, s ha lett is volna fegyverük, nem tudtak volna vele mit kezdeni. Elfutással nem próbálkoztak. Valamelyest fel tudták mérni magukban, hogy úgysem jutnának messzire, Kocsor bizonyára elkapná, s talán még le is lőné mindkettőjüket.

  • Az apátok nyilas mindenit! Adok én nektek, zsidónak bodzát vinni! – folytatta ordibálását az erdész. Meg ne lássalak még egyszer benneteket!

Végül nagy nehezen elengedte a porig alázott, rémült, síró gyerekeket, akik bánattól terhelten, zsák és bodzavirág nélkül tértek haza.

Reszketve, elgyötörten léptek be az ajtón, s panaszolták el a Szabóéknál pont együtt beszélgető anyáiknak a velük történteket. A kétségbeesett asszonyok vizes ruhával próbálták mérsékelni a gyerekek vesszőnyomok okozta kipirosodott, sebes fejének és fülének fájdalmát, s átkot szórtak arra az alávaló ördögre, aki így elbánt a csemetéikkel.

Az apák csak este, munkából hazaérkezve tudták meg, mi történt. Mihály apja először dühösen, káromkodva járkált fel-alá, majd szomorúan, lehajtott fejjel, a tehetetlenség érzésével küzdve ült a karos lócán. Közben a másik gyerek apja is átjött, hogy megtanácskozzák, mi legyen. Egyikük sem mert szembe szállni Kocsorral. A grófoknál sem tettek panaszt, hiszen az urak biztos a kitalált hazugságokkal őket elhalmozó embertelen embernek adtak volna igazat.

A szülőknek pedig nem hiányzott, hogy nekik és a gyerekeiknek további bántódásban legyen részük, így a csúnya eset után is a szolgamódon történő folyamatos meghunyászkodást, a szűkös életet, a mindenbe beletörődést fogadták el a sorstól, de a családokban örökre megmaradt a szeretet, az egymásról való gondoskodás és a munkával való igyekezet a jobb élet felé.

 

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…