Szohner Gabriella:         „…én veletek vagyok minden nap…”  Mt;28,20

Jusztinát kora hajnalban ébresztette az óra. Odakinn mély sötétség honolt, kopasz faágak kocogtatták a huzatos ablakot, a besüvítő szél meg-meglibbentette a függönyt. Jusztina didergett, amint kilépett kellemesen meleg ágyából.  Szolgálatba készült, hatra be kellett érnie a kórházba. Hideg vízben mosta az arcát, ettől, meg a didergéstől egészen felébredt. Teavizet tett fel a rezsóra. Máskor harapott is néhány falatot a tea mellé, de ma nem tehette meg. Hamvazószerda volt, szigorú böjti nap.  Sokaknak nem jelentett ez a nap semmit, a mostani rendszer, a matériát imádta, Jusztinát, a volt szerzetes nővért azonban ez a szerda a húsvéti készületre figyelmeztette. Szerette ezt az időszakot. Ünnepélyesen öltözködni kezdett. Egyszerű, sötét szoknyája alá fekete harisnyát húzott, fehér blúzát beigazgatta a szoknya derekába. Mindehhez szürke, meleg pulóvert választott. Volt még pár perce az indulásig. A matrac alól elővett egy bőrkötésű, sokat használt könyvet, fellapozta az aktuális oldalon, keresztet vetett és hangosan felolvasta magának a napi evangéliumot.  Aztán ismét keresztet vetett, ajkaihoz emelte a könyvet, és visszatette a matraca alá. Most már sietnie kellett. A nyakába fekete sálat tekert, fekete kendőt kötött a fejére, és fekete kabátot gombolt magára. Még egyszer körülnézett a picurka lakásban, és elindult a buszmegálló felé. Odakinn jeges szél csapott az arcába.

-Megérkeztek a böjti szelek – gondolta – nemsokára itt a húsvét.

 

A főorvos otthonos, meleg, ügyeleti szobájában ébredt. Lezuhanyozott, forró, majd hideg vízzel kényeztette a testét, megborotválkozott, fogat mosott. Gondosan öltözött, tiszta inget, nadrágot, köpenyt választott, a tegnapi ruháit szennyesbe tette. Pedáns ember volt.  Belenézett a tükörbe, elégedett volt magával. Hamar elkészült, a reggeli vizitig még várnia kellett. Tekintete a naptárára esett.

-Szerda van- mondta ki hangosan.

Kicsivel odébb sok pirossal nyomtatott számot látott.

-Az idén korán lesz húsvét – gondolta.

Számolni kezdte a napokat, húsvét vasárnaptól visszafelé negyvenet. Már tudta, hogy nem átlagos napra virradt.

„Régen anyám ilyenkor…” Gyorsan hessegette el a feltörő emlékeket, nem akart vágyakozni.

Kinyitotta inkább a legújabb kiadású szakkönyvet, az új kutatások publikációit szemezgette. A friss adatokhoz nem volt elegendő türelme. Csupa szám, csupa modern dolog!  Elfeledte az új világ, hogy a test és lélek adja az egységet. A lelket is gyógyítani kellene, erről nem esik szó sehol. Nagy sóhajtás után összecsukta a könyvet.  Számba vette napi teendőit. Eszébe jutott a nővérek susmogása, miszerint az öreg Mező tesz valamit magával, mikor a sebe gyógyulni készül. Ez az ember minden ősz végén megjelenik a szakrendelésén, mindkét lábán haragos kiütésekkel, sebekkel, amik később összefolynak, tenyérnyi területeken lesznek fekélyesek. A gyógyulása elhúzódik egészen tavaszig. Ez már a harmadik tél, amit a bácsi az osztályon tölt.

-A lelke beteg neki is. Magányos, elesett, depressziós – gondolta a doktor. Pontosan tudta mi baja van az öregnek.

 

Mező bácsi az ébredező kórteremben, a kötést tekergette le a lábáról. Fürdenie kellett, vizitre patyolatba vágnia magát, meg a környezetét. Lassan tekergett a gézkígyó. Rossz érzés futott át az öregen. Ma reggel a finom anyag sehol nem ragadt bele a sebeibe. Amikor végül minden lekerült a lábáról, ijedten látta a lábszárfekélyekben sarjadni induló szigeteket.

-Ki fog rakni innen a főorvos! – gondolta, és nagyon-nagyon megijedt.  – Mi lesz ővele odakinn?

Olyan egyedül volt a világban, olyan végtelenül egyedül. Fiait a háború vette el, a háború, mely őt sem kímélte. Mire hazaért a fogságból, a felesége belehalt a bánatba. A rokonsága külföldre emigrált a forradalomkor. Magára maradt a tanyán. Ereje az idővel együtt fogyott, nehéz munkára amúgy sem volt fogható. Most alig van valamicske nyugdíja. A nyár elmegy még valahogy, de a tél! A tél minden évben borzasztóbb! A magány, a hideg, a szegénység elviselhetetlen. Az öregember gondolatai egyre csak sötétültek. Idegesen kapkodta össze a szappant, a törölközőt, kibotorkált a fürdőszobába. A zuhany alatt kapkodva mosta le magát, a nővérektől kapott puha lepedővel óvatosan itatta fel a vizet remegő testéről. Alaposan szemügyre vette mindkét lábszárát, tisztán látta a kötőszövet gyógyulásnak induló foltocskáit. Csalódottan, rémülten, zakatoló szívvel nézett ki az ablakon. Odakinn havazni kezdett.  Nézte, csak nézte a szálingózó hópelyheket, tekintete egészen belepárásodott.

Jusztina a mindennapos reggeli munkáját végezte. Egyedül dolgozott a kórteremben, de nem bánta. Megszokta már, hogy társai jobbára csak elfogadják visszahúzódó tartózkodását, és ha módjukban állt, inkább más társat választottak. Jusztina keze ráállt a dologra, így az emlékeibe mélyült. A régi, hamuból rajzolt keresztre vágyott, amit most végtelenül hiányolt a homlokáról. A békebeli időkre gondolt, amikor sok társával együtt a kolostorban élhetett, ahol minden húsvét előtt átélte a hamvazkodás áhítatát. Pár év volt csupán, pár csodálatos év, Krisztus menyasszonyként.  Aztán jött a háború. Katonákat ápoltak, és buzgón imádkoztak egy jobb jövőért.  Jött a jövő, és jött vele a rettenet.  A rendet, mint ahogyan sok másikat is, feloszlatták, a klastromot bezárták, a nővéreket alapos kihallgatás és megalázás után szélnek eresztették. Őt is, másokat is sokáig megfigyelték. Az épülő városban előbb kőművesek mellett kellett dolgoznia, később itt, a kórházban kapott munkát.  Hajnal óta a húsvéti előkészület járt a fejében. Felajánlásokat fogalmazott magában. Éppen olyan gondosan, és alaposan akart felkészülni a húsvétra, ahogyan mindig. A lelke is, a szíve is csillogni fog az ünnepre! Böjtölni fog.  Böjtöl a gyomra, a szeme, a szája, a füle, ahogyan régen, a kolostorban. Csak most egyedül teszi, titokban. Gondolataiból Mező bácsi csoszogása zökkentette ki, az öreg megérkezett a fürdőből.  Jusztina ösztönösen nézett az öregember lábára.

– Szépen gyógyul – szólította az öregembert.

– Szépen – nyögdécselt az öreg.

 

A kezelőben az óra nagymutatója hangos kattanásokkal lépegetett. Hat perc múlva nyolc órát mutat majd. A főorvos magas, robusztus alakjához képest frissen, az új napra készen jelent meg az ajtóban. Kimért volt és visszafogott. Jobb karját magasra emelte, ujjait végigcsúsztatta a kezelő ajtójának tetején. Szokványos mozdulat volt. A nővérek tudták, a takarítók álmukból ébredve is fújták, mik azok a területek az osztályon, ahol a tisztaságot minden reggel leellenőrzi: ajtók teteje ablakpárkány, íróasztal, szekrények. Minden szolgálatos a kezelőben várakozott. A helyiség hatalmas ablakán átderengett a reggeli, ébredező fény, a kórház konyhájából felgőzölgött a friss kakaó édeskés illata.

-Jó reggelt mindenkinek! Van valami újság, amiről tudnom kellene? – kérdezte a főorvos.

A kérdés a főnővérnek szólt.

-Minden rendben főorvos úr – válaszolta magabiztosan a főnővér – készen vagyunk a vizitre.

A doktor hosszú évek óta vezette az osztályt. Bogarasan ragaszkodott sajátos szertartásaihoz, amiket jól beillesztett a kórházi rendbe. Ezen a reggelen is, mint minden másikon a kezelő nagy ablakához lépett, onnan nézett a távolba, ahol egy vasútvonal haladt. Nyolc órakor, amikor a reggeli gyors elhalad a síneken, a főorvos felemeli majd a lázlapos mappát az íróasztalról és elindul vizitelni. Sem előbb, sem később, egy másodperccel sem. Jusztina ott állt a többiek között. Három perc hiányzott még a vonat érkezéséig, amikor eszébe villant, hogy Mező bácsiék szobájában felejtett egy szennyes lepedőt. Annyira a húsvéton, az előkészületen merengett, hogy nagyot hibázott.

-Gyorsan kiviszem onnan – gondolta. Hang nélkül kisurrant a kezelőből.

 

Mező bácsi magába roskadtan ült az ágyon, szófogadatlan lábait nézte. Balját egy kis székre emelte, úgy érezte, a gyógyulási pontok csúfolódnak vele. Az öreg látni sem bírta ezt, ő nem akart még meggyógyulni. Tudna ő hová menni, de nincs szén, nincs fa, nincs étel, nincs ember sem, aki segítene. Odakinn havazik. Meg kell tennie AZT!  Muszáj megtennie. Nem volt ő buta ember, tudta, hogy amire készül sok ember hónapokig tartó munkáját teszi tönkre, meg hallotta is már, hogy a nővérkék összesúgnak a háta mögött. Talán már a doktornak is beárulták. Nem akar ő rosszat, de kockáztatnia kell! Nincs más esélye.

-Ha élni akarsz, meg kell tenned! Rajta! – sürgette egy durva, mély hang a bensőjében.

Az öregember elmondott egy fohászt, bocsánatot kért a magasságtól, aztán fogta a napilapot, amit tegnap egyik betegtársától kapott, összegyűrte, mély levegőt vett, és az újsággalacsint végigtolta a lábszárán. Felnyögött a fájdalomtól.  A sebből friss vér fakadt. Felitatta a reggel lebontott gézzel. Aztán a másik lábát is felrakta a kis székre. Enyhe szédülést érzett. Újra csak nagy levegőt vett, sietnie kellett, tudta a rendet, nem volt sok ideje a vizitig. Már tolta is az újsággalacsint a másik lábán, amikor Jusztina, aki a lepedőét igyekezett, egészen váratlanul a kórterembe lépett.                      Mező bácsi a párnájára roskadt a hasító fájdalomtól is, a meglepetéstől is, a lelepleződéstől is. Már mindkét lábszárán friss vérpatak csordogált.  Egészen elsápadt, szeme alá fekete karikák settenkedtek, meztelen, vézna felsőteste zihált, levegőért kapkodott. Verejtékcseppek borították, eszmélete a lét és nem lét keskeny határán hullámzott.                                                                                                                                                                 Jusztinát szoborrá merevítette a látvány. Megkövülten bámult, nem bírta levenni a szemét a gyötrődő emberről.  Egyszerre csak a szoba áttetsző lett, ködszerű, és ő ebben a tejfehéren aláhulló valamiben tisztán látta a folydogáló, padlóra cseppenő vért, a levegőért küszködő, fájdalmas embert. Kicsivel később látott egy véráztatta, hatalmas szöget, még később egy keresztfát, aztán a beteg emberarca Krisztus arcává változott. Jusztina térdre roskadt. Mellkasa elszorult, szeméből szivárogva indultak el a könnyek.

A vizit a szobába érkezett. A főorvost rendkívüli helyzet fogadta. Mező bácsi félig aléltan zihált az ágyán, Jusztina nővér előtte térdelt, próbálta felemelni a beteg erőtlenül lógó, sebes lábait, mindkettőből folydogált, majd padlóra cseppent a vér. Az orvos nem tudott megszólalni. Jusztina sokáig érezte magán értetlen tekintetét. Nem is merte felemelni a fejét. Aztán valahonnan bátorságot kapott, és lassan, méltóságosan, végtelen alázattal a főorvos szemébe nézett:

-Talán… csak… elesett – szipogta.

Tudta, hogy a doktor nem hisz neki, összehúzott szembogarában látta a kételkedést. Akkor váratlan dolog történt.  A főnővér a vizittálcáról levett egy gézcsomagot, és Jusztina mellé térdelt. A lapokkal egészen eltakarta a sebeket.

– Vizit után rendbe tesszük – szólt csendesen, felállt, és felsegítette a még mindig térdeplő Jusztinát.

A főorvos hosszasan időzött Mező bácsi ágyánál. Hol a betegén, hol Jusztinán, hol a főnővéren, hol a távoli semmiben merengett a tekintete, mintha végtelen utakon járt volna.

-Kapjon a beteg fájdalomcsillapítót! – mondta végül.

A hangja nem volt mindennapi. Fátyolosan rezdült, messziről érkezett.

Mielőtt ellépett volna az ágytól, a főnővér felé fordult.

-Mező bácsinak írjanak majd egy újabb lázlapot! Ami a mappában van nem tart ki húsvétig.

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. 1973-ban szakérettségiztem, majd az Albert Schweitzer Kórház dolgozója lettem, Hatvanban. 1974-ben felnőtt…