Apám 1510. szeptember 25-én halt meg. Halálát a munkája és megrögzött hite okozta, miszerint a törökök ismét háborút indítanak ellenünk. Nagyszerű kovács volt, a környékbeli urak mind nála rendelték meg fegyvereiket, vagy patkoltatták meg lovaikat. Szép kis vagyont gyarapított, ám mindezt nem tudta kiélvezni a rengeteg munka miatt. Amikor nem volt megrendelés, ő nem pihent. Újabb és újabb kardokat, tőröket, buzogányokat és fejszéket gyártott, hogyha eljönnek a törökök, Magyarország még felkészültebb lehessen. Éjt nappallá téve a kovácsműhelyében gyártotta a fegyvereket, szinte csak aludni járt haza, ha tehette volna, még vasárnap is a vasat ütötte volna.

Megszállottsága a nándorfehérvári diadal óta tartott. Nagyapám a csatában szolgált, ő készítette a kardokat, s mikor már fogytak az emberek, ő maga is a katonák közé állt, tizenhat éves apámra bízva a vár kovácsműhelyét.

A diadalmas csata után szinte egész Európa fellélegzett, hiszen a magyaroknak sikerült megállítani a törökök terjeszkedését. Apámat azonban nem lehetett eltántorítani véleményétől. Szerinte egy ilyen erős és hatalomra éhes birodalom feje nem áll meg egyetlen elvesztett harc után. Így ő szorgalmasan készült a következő háborúra.

Azonban már nem volt fiatal. Látása egyre romlott, háta meggörbült, járása lassú és csoszogó lett. Bátyáim és anyám kérlelték, hogy vonuljon vissza, de mind hiába. Minél idősebb lett, annál jobban a megszállottja lett az ügynek. Testvéreimre hagyta a megrendelt eszközök megmunkálását, saját munkáját azonban nem hagyta abba.

Egy esős szeptember elejei napon éppen egy buzogányon dolgozott. Megpróbálta kivenni a tűzhelyből, azonban az túl nehéznek bizonyult neki. Kiejtette kezéből, és az egyenesen a lábfejére esett, ami nem csak eltört, hanem meg is égett. A hatalmas kiáltásra mindnyájan a műhelybe rohantunk. Apám ott feküdt a földön a buzogány mellett, combját szorítva és keservesen, szinte ördögi hangon ordibálva. Idősebbik bátyám, Ábel azonnal szaladt az orvoshoz, mi pedig igyekeztünk hideg vízzel lehűteni apám vörösen izzó lábát.

A doktor rövid időn belül megérkezett, hatalmas fekete bőrtáskájával. Utasította testvéreimet, hogy tegyenek szabaddá egy asztalt és locsolják le alkohollal. Hárman emelték fel ordító és szitkozódó apámat, aki fejét lerakva, egyből el is vesztette eszméletét.

– Amputálni kell – közölte az orvos teljesen nyugodtan. Táskájából kivett kevés barnás-szürkés színű port, amit egy kupa borban elkevert. Beleöntött egy kortyot apám szájába, aki köhögve felébredt miközben száján folyt ki a bor, majd a doktor megitatta vele az egészet.

– Ez valamelyest enyhíti a fájdalmat, de tartsátok erősen! – Utasította testvéreimet, s elővett egy vastag kötelet, amivel leszorította a combot. Hatalmas fűrészét leöntötte alkohollal, és elkezdte nagy erővel vágni a lábszárat. Két bátyám erősen szorították apánkat, aki a fájdalomtól hol sikítva felébred, hol ismét elájult.

Anyám egy távoli sarokban állt, és zokogva ölelt magához miközben próbált nem oda nézni, de a sikolyok és a csonttörő hangok nem hagyták megnyugodni. Egyre jobban szorított engem hátulról, lassan már alig kaptam levegőt, a szememet azonban nem tudtam levenni a műtétről.

Nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet, hiszen alig ismertem állandóan dolgozó apámat, helyette a csodálkozás és az érdeklődés foglalta le gondolataimat. Ábel, apám mellkasát, fiatalabbik bátyám, István, pedig lábát markolta jó erősen. Egyikőjük sem nézett oda, szemüket lesütve, félelmüket elrejtve szorították apánk testét olyan erősen, hogy kezük remegése is elmúljon. Az orvos, amilyen gyorsan csak tudta, fűrészelte az elhalt lábat, közben egy ronggyal törölte a vért. Mikor végzett, egy vékony és hosszú vas darabot tűzbe tett, míg felhevült, majd azt nyomta apró kis mozdulatokkal a csonk különböző részeihez. Amint elállt a vérzés, jó szorosan bekötötte egy ruhadarabbal egészen a térdig, majd felegyenesedett és ingujjával megtörölte homlokát. Testvéreim elengedték apánkat, s remegő kezekkel és lábakkal rogytak le a földre.

– Adjatok neki naponta egy marék beléndek magot, hogy csökkentse fájdalmát, de minden alkalommal kevesebbet! – szólalt meg tárgyilagosan az orvos, miközben alaposan letörölte véres eszközeit, és pakolta be a táskájába.

– Köszönöm – remegő hangon szólalt meg anyám. – Mivel tudnánk meghálálni?

– Arra semmi szükség. Még én tartozom azzal, hogy életben tartsam Kovácsi Ábel urat.

Miután hazavittük apánkat, erős kíváncsiság lett úrrá rajtam az orvos személye iránt. Anyámat faggattam, de ő mindig elküldött azzal, hogy most nagyon sok dolga van, és a kérdezősködés helyett inkább segítsek én is a ház körül. Ábel bátyámat az eset után szinte nem is láttam. Ő örökölte a kovácsműhelyt a rengeteg feladattal együtt, így apámhoz hasonlóan egész nap dolgozott. István segítőkész volt, azonban ő nem tudott annyi mindent az orvosról.

Fiatalabbik testvérem mindig is közelebb állt a szívemhez, nem csak azért, mert tizenkettő évével kevesebb volt a korkülönbség köztünk, hanem mert húgaként mindig figyelt rám. Ha volt ideje játszottunk, megtanított csúzlival vadászni, a műhelyben engedte, hogy az egyszerűbb munkáknál segíthessek, és mindig kedves volt hozzám. Ábel hét évvel volt nálam idősebb, és miután apánk lábát le kellett vágni, ő lett a családfenntartó már tizenöt évesen. Két bátyám nagyon hasonlított egymásra kívülről. Mindkettőjüknek zömök, erős alkata volt, széles arccal, rövid barna hajjal és mélybarna szemekkel. Ábel már elkezdett szakállat növeszteni, István pedig egy fél fejjel magasabb volt, fiatalabb kora ellenére. Személyiségük azonban nagyon eltért egymástól. Míg Ábel mindig szigorú, kötelességtudó volt, inkább a tettek embere, addig Istvánnal jól el lehetett beszélgetni. Őt minden érdekelte, szeretett tanulni, szerette volna látni a világot, ám apánk azt akarta, hogy mindkét fia kovács legyen, hogy még több munkát el tudjanak végezni, még több pénzt tudjanak a házhoz hozni. Így nem volt más választása, kitanulta a kovácsmesterséget.

A baleset után még több időt töltöttem fiatalabb bátyámmal. Elmesélte, hogy az orvost Pispek Elemérnek hívják, és hogy bejárta szinte egész Európát, számos közel-keleti és afrikai országot, annak érdekében, hogy a legjobbaktól megtanulhassa az orvoslás tudományát. Ezután költözött ide, Újlakra, és megismerkedett apámmal, aki elkészített neki minden különleges és furcsa kinézetű orvosi eszközt, még akkor is, ha éppen nem tudta kifizetni. Édesapám megbecsülte Elemért, és örült neki, hogy egy ilyen jól képzett orvos van Nándorfehérvárhoz közel, aki majd rengeteg életet fog megmenteni az újabb háborúban.

Pispek Elemér minden nap eljött hozzánk megnézni apámat. Ilyenkor végigtapogatta az arcát, megnyomkodta mellkasát és hasát, végül pedig mindig friss kötést tett a csonkolt lábra. Anyám aggódva figyelte a vizsgálatokat, s mikor rákérdezett az eredményre, az orvos csak megrázta a fejét, és annyit mondott, imádkozzunk.

Egy hét telt el a baleset óta, és azóta apánkkal együtt mi sem aludtunk. Ha sikerült elaludnia, álmában kiabált és nyöszörgött, mikor felébredt, el akart indulni a dolgára, és minden egyes alaklommal leesett az ágyról. Édesanyám mintha tíz évet öregedett volna, fényes világosbarna hajában egyre több ősz csík keveredett, arcán a kezdetleges ráncok végleg elmélyültek. Eddigi kedves, gondoskodó természetét már csak apánknak mutatta meg, velünk keményen és türelmetlenül bánt, ha éppen nem dolgoztunk.

Ahogy lassan telt a második hét, azon kaptam magam, hogy sokszor gondolok Pispek úrra, és várom minden egyes alkalommal. Közvetlen ebéd után szokott megérkezni. A kapuban fogadtam naponta, és míg beértünk, elmeséltem apám állapotát. Végignéztem az összes vizsgálatot, s miután elment, én is megcsináltam minden mozdulatot, mikor édesapám aludt.

A harmadik hét nagyon békésen telt. Ritkán ébredt fel, és ha aludt is, akkor sem beszélt álmában. Én örültem neki, mert így mi is pihentebbek és nyugodtabbak voltunk. Azt gondoltam, a nehezén már túl vagyunk, és lassan fel fog épülni. Viszont mikor édesanyám az állapotáról érdeklődött, Pispek úr már csak annyit mondott, hogy hívjunk papot.

Így is tettünk. Egész éjjel fent virrasztottunk a falon lévő kereszt előtt térdelve, és egyre csak mormoltuk a templomban megtanult imákat, míg a plébános apánkra olvasta fel az utolsó kenetet. Másnapra édesapám meghalt, s én ekkor döntöttem el, hogy orvos szeretnék lenni.

Schlakker Anna az Irodalmi Rádió szerzője 1993. március 13-án születtem és Balatonalmádiban nőttem fel. Jelenleg Veszprémben élek párommal…