Szohner Gabriella: Őszi szonáta

Átirat

Többször előfordult már velem, hogy az emlékezetembe lopakodott egy-egy elfeledettnek hitt kép, egy mozdulat, egy hangulat, egy ember, aki valamilyen módon része volt az életemnek. Leginkább az ősz kell hozzá.

A napsugár, ami előbb csak gyengéden rásimul a világra, majd lassan elhagyja nyári hevületét, fáradtan, bágyadtan már csak a delelőjén melegít egy kicsinykét. Szeptember megfesti a növényeket. Az üde, harsogó zöldeket sárgára, rozsdára, meleg barnára, a tüzes pirosakat fenséges bordóra, áhítatosan sugárzó lilára. A rikító sárgák elsötétülnek, egészen mély homokszínűvé válnak. Október pedig kifehérít majd’ minden akkor nyíló virágot, hogy az emlékező emberek fenségessé díszíthessék a temetőket.                                                                                                                                        Más is kell még. A térdig érő könnyű pára, ami füstszerűen lepi el hajnalonként a földet, hogy a délelőtti meleg napsugarak hamar feloszlassák, és súlytalan felhővé váljanak. A köd is kell hozzá. A tejfehér, gomolygó köd, ami jótékonyan eltakar és beburkol engem is. Benne egészen egyedül lehetek, magányomban nem érnek el hozzám életem mindennapos zajai. Szeretem ezt a ködöt, amiben csak én vagyok. Csak én, és az Isten.                Az eső is kell hozzá, az egyhangú, ablakpárkányon kopogó, a szomorkásan cseppenő, ami előbb-utóbb lehűti a házfalakat, hideg párája bekúszik minden kabát alá, és ha eléggé kitartó, cuppogó sárrá változtatja a kifáradt földet.                                                                                                                Az első imbolygó, tétova lángocska is kell hozzá, amely fellobban egy kályhában, egy kandallóban, hogy aztán felizzítva a fát, átmelegítse a didergő emberi szíveket. A füstölgő kémények, az elárvult gólyafészkek, és az elcsendesedő utcák, és az illatok sem maradhatnak el. A szőlő frissen préselt must illata, a letört kukorica, a napraforgó, a pirított tökmag, az alma és a dió karácsonyt idéző aromája.  A frissen szántott föld gőze, az elázott avar enyészetszaga, és novemberben, a temetőkben a krizantém, a gyertyaviasz különleges egyvelegének illata.

Tegnap reggel sűrű ködre ébredtem. Ebédre a kibukkanó napsugár magához rendelte, felhővé rendezgette a vízcseppeket, de csak azért, hogy délután szemerkélő eső formájában visszaadhassa a földnek. Este még mindig esett.  Furcsa belső bizsergéssel meggyújtottam néhány mécsest.  Amíg a kanóc végén, a leolvadó viasz után megerősödött a bizonytalan lángocska, folyamatosan készült előtörni a bensőmből valami. S ahogy néztem a lángot, a kanóc körül felgyülemlő, olvadó anyagot, meg is érkezett az emlék, ünnepélyesen, fényesen. Klári néni réges-rég nem látott arca lebegett előttem.   Mosolygós, gondtalan arca kicsiny gyermekkoromból, sápadt, beesett, szorongó arca pedig kora ifjúságom korából, amikor utoljára láttam. Leányarcát mosolygón, gömbölydeden, úgy láttam, ahogy kicsiny lány koromban. Arccsontján pirospozsgás bőr feszült, arcélén szőke, erőteljes pihék nőttek. Oktalan, félénk gyermekként hogy féltem megnézni ezeket a szőrszálakat! Boszorkányosnak tartottam, ezért mindig csak lopva mertem oda pillantani. Egyszerű, szőkésbarna középhosszú frizurát hordott, homlokába lógó, makrancos tincseibe hullámcsatot tűzött. Kezei puhán, párnásan és melegen ölelték az enyéimet. Klári néni nem nőtt szép magasra, alkata inkább molett, vagy kövérkésnek volt mondható. Egyedül élt a világban, nem voltak már szülei, sem testvérei. Nem volt, aki segítse, aki meghallgassa. Átlépett már a harmincas évein, a rossz nyelvek öreglánynak titulálták. Az asszonyok elkerülték, féltették a férjeiket, a férfiak meg, ha udvarolgattak is neki, inkább csak szórakozásból tették, feleségnek fiatalabb lányokat kerestek. Nem barátkozott hát senkivel, csak anyukámat engedte közel magához. Ők ketten nagyon szerették egymást. Olykor-olykor munkaidőn kívül is találkoztak, ilyenkor mindenki jól mulatott, mert Klári néni igazi jókedv-falatként felvidította a legszomorúbb embert is, aki a környezetében tartózkodott. Amikor ő megjelent, ragyogva sütött ki a nap. Ő és a nevetés egy cipőben jártak, kacagva, bohókásan teltek az évek.

-Ha nekem ilyen szép kislányt, vagy kisfiút adna a sors, én lennék a legboldogabb ember ezen a világon! – mondogatta sokszor, s közben vállamra kunkorodó selymes hajamat simogatta.

Már iskolába jártam, amikor a sors nemhogy családdal és gyermekkel nem ajándékozta meg, hanem egészen egyedül, barátok nélkül is hagyta. A munkahelye megszűnt, kénytelen-kelletlen másik városba költözött, egy új állás kedvéért.  A távolság előbb még nem szakította meg a barátságot, többször is találkoztak anyuval, és én is vendégeskedtem nála. Később ritkultak a találkozások, aztán teljesen el is maradtak.                                   Egyszer, egészen váratlanul mégiscsak kapott anyukám egy levelet tőle, amiben elmesélte, hogy milyen nagyon boldog, és végre kiteljesedett az élete. Megismerkedett egy özvegy férfival, akinek már felnőtt gyerekei vannak. Néhány hónap múlva össze is házasodtak, és most nincs nála szeretettebb asszony a világon. Anyu nagyon örült, a levélnek is, a hírnek is, Klári néni boldogságának is. Arra nem emlékszem kapott-e választ anyutól a lelkendező levelére.

Egy irgalmatlan nyár végi napon találkoztunk ismét. Arra a végtelen szomorúságra, ami akkor hatalmába kerített mindkettőnket, kristálytisztán emlékeztem tegnap este. Az érzés erősen szorította a torkom, és párásította a szemem.                                                                                                            Fehér köpenyben, ropogósra keményített fityulában, kismama cipőben álltam a nőgyógyászati folyosón. A diplomámon alig száradt még meg a tinta, de kevés volt a nővér, gőzerővel kellett dolgozni, a tapasztaltnak ugyanúgy, mint annak, aki néhány napja került az osztályra. Az én feladatom nem volt könnyű, a felvételes betegeket vártam, az egy napos műtétre érkezőket, nagyon csúnyán szólva a „küreteseket”. A szó is borzasztott. Kitalálhattak volna ettől lágyabb, valamivel finomabb kifejezést is a beavatkozásra, hiszen aki a „kisműtőbe” indult, addigra már túl volt egy, vagy több pokoljáráson. Nekem nem volt tisztem, hogy indokokat, motivációkat kutassak, döntéseket bíráljak, mégis, ahogyan láttam ezeket az asszonyokat, lányokat, azt kellett gondolom, csak valamilyen vélt, vagy valós képzelet szülte kényszerből jutottak el idáig. Rémültek voltak, zárkózottak, megalázottak, fájdalmasak. Egyikükkel sem érkezett kísérő, a férjeket, barátokat kihagyták ebből a megalázó kínlódásból. A csoportból utolsónak lépett hozzám Klári néni. Roskadt vállal, kisírt, zavaros szemekkel, tompa tudattal nézett rám. Megnyúlt arcán láttam az elmúlt hetek önmarcangolásának nyomait. Ő már tudta én ki vagyok, csak még én nem fedeztem fel őt a többiek között. Átöleltem, megsimogattam, de a szememben bujkáló kíméletlen kérdést nem tudtam elrejteni előle, magától ismételgette az egyetlen érvet, amit akkor és ott meg tudott fogalmazni:

-Öreg vagyok már. Nagyon öreg egy babához. Negyvenkettő leszek mindjárt. Ezt a gyereket fel is kell nevelni. Későn jött. Nagyon későn – hullottak nagy cseppekben a könnyei.

Érezte, hogy sok mindent szeretnék kérdezni tőle, mert ujját a számhoz emelte, és ennyit mondott:

-Ne! Már eldöntöttük!

Ettől kezdve nem voltak szavaim. Nem tudtam sem megvigasztalni, sem eltántorítani a műtéttől. Csak néztem őt, ahogyan várakozott a folyosón, ahogyan felkészült élete legnagyobb szakítására. Nemsokára elveszíti asszonyi létének egyetlen értelmét.                                                                            Nekem akkor meg kellett volna értenem, hogy abban az időben negyvenen túl nagyon kevés nő vállalt gyereket. Első babát meg pláne nem. Szégyellték. Szégyellték, hogy szerettek, hogy fogantak, előre szégyellték, hogy majdan egy szülői értekezleten ősz tincsekkel üljenek a huszonéves anyukák között. S míg ezen tépelődtem, egyszerre csak Klári néni elveszett a kisműtő sötét, alumíniummal borított ajtaja mögött. Ez az utolsó képem róla. Ahogyan belépett azon az ajtón.                                                                                                                                                                                                              A műtét után az önváddal, a bűntudattal, a kiolthatatlan hiányérzettel viaskodik majd. Én tudtam ezt. Hogy Klári néni tudta-e, azt nem sikerült kiderítenem. Lejárt a műszakom, mire felébredt. A szigorú kórházi szabályok miatt nem maradhattam mellette.   Amikor valamivel később elmeséltem anyukámnak a barátnője számomra kétségbe ejtő döntését és helyzetét, tudattalanul is gömbölyödő hasamhoz emeltem kezeimet, óvón és őrzőn, mintha az én kisbabámat is veszély fenyegette volna. Abban a nyárban én a boldogság, a kiteljesedés felé haladtam, Klári néni pedig gyászolt. Siratta a veszteségét, és ha volt Istene, hát ővele perlekedett.

Számomra az ősz jelzi a múló időt, az ősz az én igazi évfordulóm. Akkor csodálkozom rá tűnő éveim apró darabkáira. A gyermekorom szépségeire, nagyanyám édes-bús meséire, nagyapám végtelen türelmére és szeretetére, a nagy család, mára már láda mélyére gyömöszölt és elfeledett összetartozására. A kamaszkori lázongásokra, az első szerelmekre, a felnőttkor minden döntésére. A képek lassan érkeznek, nem sietnek. Út közben meg is szépülnek, felcicomázzák magukat, hogy gondolataimat megcsalhassák kicsit, ha nekik úgy tetszik. Mire egészen megtöltik a lelkem, én olyan mély áhítatot és hálát érzek, amit halandó ember csak azokban a ritka, isteni pillanatokban érezhet, amikor boldognak gondolja magát.   Minden és mindenki a gondolataimban nyüzsög ilyenkor. Ebből a furcsa kavalkádból aztán egyszerre csak kikerekedik egy kép, egy ember, egy rég eltemetett történet, amit valami miatt tárolt az emlékezetem.                                                                                                                                                   Tegnap Klári nénit, és az ő történetét küldte elém, talán azért, hogy mesélhessek róla a lányaimnak. Vagy azért, hogy elmondhassam mindenkinek; hosszú évek óta minden nap, a sok parányi, ártatlan lelkecskéért angyalok érkeznek a mennyből. Puha felhőkből készített párnáikon emelik fel őket egy kegyelmes dimenzióba, amikor földi létük véget ér.                                                                                                                                                             Én hiszem, hogy így van ez. Pityergésüket hallom a feltámadó őszi szélben, könnyeiket érzem a hajnali harmatban, a hosszan tartó, szitáló esőben, a kora reggeli párában, és a mindent beburkoló, tejfehér ködben.

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. 1973-ban szakérettségiztem, majd az Albert Schweitzer Kórház dolgozója lettem, Hatvanban. 1974-ben felnőtt…