A szürke eső kopog vállamon, hagyom,

ugyan minek nekem dicsfény, s talmi vagyon?

A nap már rég nem pazarolja rám fényét,

még összerakom emlékeim, mint kévét.

 

Metsző szél fú arcomba, cserzi a bőröm,

minden szavad goromba, szívemben tőrök,

a múltam betakar, fényes, égő fáklya,

csak a kifakult múlt lehet ilyen drága.

 

Börtönöm falait magam építettem,

egy lapra rákerült minden, amit tettem,

lelkemben hárfa szólt, most harsonák zúgnak,

versem se tetszik, pedig angyalok súgnak.

 

Mindig is csodáltam az emberi elmét,

s óva intettem magam: jaj,  nehogy elvétsd,

mégis, mégis elrontottam sorsom nagyon,

fizetségül most  e bús elmúlást kapom.

 

A szürke eső kopog vállamon, szóltál?

van még ott valaki, bár tudnám, hol vár!

Megyek az úton, az alakom ködbe vész,

egyszer csak felém nyúl, s felemel ott egy kéz.Eső_képEső_kép

Dudás Éva az Irodalmi Rádió szerzője. Régen, 1963-ban születtem. Nyelvszakos tanár vagyok, egész életem a tanítással és tanulással…