Hasogató hidegre ébredtünk, mégis örömmel töltött el a tudat, hogy estére elkezdődik a szeretet ünnepe. Jól felöltöztünk, befűtöttünk a szobában a cserépkályhába, meg a konyhában a spórba, s már nem is fáztunk. Kezünket, arcunkat hideg vízzel frissítettük, mert nem volt még melegítve, vezetékes víz akkor csak az álmainkban szerepelt. A fát, a szenet, a gyújtósnak való papírt és gallyat még este előkészítettük, hogy azzal már ne kelljen időt töltenünk, felkelés után elég legyen csak kisalakozni. A konyhát az udvaron keresztül menve értük el, az külön épületben kapott helyet. Eredetileg nyári konyhának épült, de ahogy gyarapodott a család, a régi főzőhelyiséget szüleink szobává alakították át. Mindennapos reggeli teendőinket letudtuk, s készültünk az estére. Túl voltunk a nagytakarításon. Megsült az összes sütemény: a kívánatos mézes zserbó, a vastagon töltött mákos és diós bejgli, valamint a porcukortól fehérlő csinos hókifli. Odatettük az oldalast, főztük a finom hagymás krumplit, töltöttük a káposztát. Kiváló hurkát és jó illatú, ízletes kolbászt még az egy héttel ezelőtti disznóölésből tettünk félre, hogy azok is ott legyenek a szépen megterített ünnepi asztal fenséges ételei között.

Vidáman cseverészve akasztgattuk a fenyőfára a cifra ruhába öltöztetett szaloncukrokat, a csodás mézeskalács figurákat, a piros és sárga papírszalagokat, végül az „amerikás” rokonaink által küldött izzókat, amivel sötétedés után kivilágítottuk a fát. Előkészítettük a csillagszórókat, előre elképzelve a sercegő hangú csillagfények gyönyörűségét.

Az udvart és a környéket aznap hullott friss, pelyhes hó borította, melyre rávetette cirógató sugarát a nemrég megérkező áldott Nap. Jó volt érezni odakinn a tiszta téli levegőt, a benti készülődés pedig izgatottá, élénkké és boldoggá tett.

A délutáni sötétedéskor felvettük az ünneplő ruhánkat, kabátunkat, csizmát húztunk a lábunkra, s mi, gyerekek, fiatalok, elindultunk kántálni. Megálltunk egy-egy rokon, vagy szomszéd ablaka alatt, s bekopogtunk.

  • Szabad az Istent dicsérni?- kérdeztük jó hangosan a házigazdát.
  • Szabad!- hangzott rendszerint a válasz, de olyan is előfordult, hogy a háziasszony kikiabált:
  • Ha tudtok énekelni, énekeljetek, ha nem, akkor menjetek!

Rázendítettünk. Mint általában, most is a „Mennyből az angyalt” énekeltük testvéreimmel és az egyik unokatestvéremmel. Kántálásunkat rövid versikével fejeztük be.

„ Ahányszor a szarka megbillenti farkát,

annyi százas nyomja Mihály bátya markát!”

Mindig annak a családfőnek a keresztnevét mondtuk, akinek éppen a házánál tartózkodtunk. Behívtak bennünket. Soha nem maradt el a jutalom, többnyire 20 fillért kaptunk fejenként a teljesítményünkért. Az egyik helyen viszont Mari néni szimpátia alapján osztotta ki a pénzecskét. Valamelyikünknek 50 fillért, míg másikunknak 20, vagy csak 10 fillért adott. Bármennyinek örültünk, de azért sóvárogva pillantottunk a „nagy összeggel” jutalmazott társunk tenyerébe. Néha kaptunk egy almát is. Otthon megszámoltuk, hogy mennyit kerestünk, s felhőtlenül örültünk.

Elérkezett a várva várt este, a vacsora ideje. Bementünk a nagyszobába, s a karácsonyfa büszke fényénél kellemes ünnepet kívántunk egymásnak. Ajándékot nem adtunk, nem kaptunk, nálunk nem volt szokás, meg amúgy is a szeretet, az ünnepi hangulat volt a lényeg. Asztalhoz ültünk. Mindenkinek ízlett a bőséges vacsora, amibe anyánk szívét-lelkét beleadta, s melynek előkészületeibe mi is besegítettünk. Beszélgettünk, néztük az esti műsort a tévében, s hiába voltunk később álmosak, vigyáztunk, hogy el ne aludjunk, hiszen megbeszéltük a mögöttünk lakó szomszéd nénivel, hogy éjféli misére megyünk, együtt. Juci néni a fiával élt, ők majdnem mindennaposak voltak nálunk.

Ráérős tempóban, időben elindultunk a ropogós hó tetején, miközben erről-arról diskuráltunk. A római katolikus templom elég messze volt a házunkhoz. Busz akkor még sokkal ritkábban közlekedett arrafelé, mint manapság, az ilyen késői órákban pusztán a két fürge lábunk állt a rendelkezésünkre.

Épp csak pár métert haladtunk, mikor az úton hozzánk szegődött egy macska. Leginkább mellettünk talpalt, olykor mögöttünk sétált, s ha néha elénk került, akkor hátra-hátranézett, hogy meggyőződjön arról, követjük-e. Az utca egyre népesebb lett, a házakból innen is, onnan is előjöttek az ünneplő emberek. A macska jó darabig kitartott társaságunk tagjaként, majd egyszer csak eltűnt a szemünk elől.

Beléptünk a nyitott templomajtón, s valahol elől, az egyik padsorban leültünk. Az imaház megtelt, a harang megszólalt, majd felhangzott a gyönyörű orgonazene. Az oltárhoz odaérkezett a pap és a kántor, s elkezdődött a mise. A bejárat továbbra is nyitva maradt, mert akik nem fértek be, ott vettek részt a szent éjjeli szertartáson. Eltelt néhány perc. Hátulról suttogások, motyogó hangok ütötték meg a fülemet. Azt gondoltam, hogy egyesek milyen fegyelmezetlenek, de aztán gyorsan rá kellett jönnöm, mi az, ami kissé felkavarta a kedélyeket.

Az a macska, ami az úton velünk jött, szépen beballagott a templomba. Egyenesen hozzám igyekezett. Fogalmam sem volt arról, hogyan talált meg a tömegben. A padsornak nem a szélén ültem, így a mások lábán keresztül lépegetve jutott el, s dörgölődött az én – lábbelivel fedett – alsó végtagomhoz. A helyszűke miatt nem tudtam lehajolni, hogy megsimogassam, de nem is igazán lett volna illendő. A cica egy idő után megunhatta a számára cseppet sem érdekes „csupa csizma” látványt, mert valahogy megfordult, s kibóklászott.

Következő útja az oltárhoz vezetett. Felment a paphoz, s most az ő reverenda aljával borított lábait célozta meg, ahhoz simult nagy szorgalommal, miközben ide-oda járt az istenháza legszentebb helyén. A kántor az atya mellett állt. Szemmel láthatóan pukkadozott magában a nevetéstől, ami a jámbor hívőket is bátortalan mosolyra, halk nevetésre ösztönözte. A kis jószágnak valószínűleg tetszhetett a mise, vagy érezhette, hogy ő van a középpontban, mert sokáig maradt. Látszott az atyán, hogy fontolgatja magában, mit tegyen ebben a szokatlan helyzetben, hiszen cicát még soha nem látott a hívei között. Higgadtan le tudta vezetni a szertartást, mi pedig igyekeztünk odafigyelni, Jézus születésének történetét meghallgatni, imádkozni, együtt énekelni a szép és megható karácsonyi énekeket, bár a macska pár ember figyelmét elvonta az áhítat lényegéről, az éjszaka fontosságáról.

Aztán ahogy bejött, ugyanúgy távozott a nyitott ajtón át. Sokan néztünk utána hátrafordulva, s mikor a miséről hazaindultunk, egész úton a cicus volt a témánk. Másnap a régi, nagyanyáinktól hallott babonára hivatkozva viccelődtünk a szomszédfiúval, hogy biztos ő volt az, macska képében.

Életem legvidámabb, legfurcsább éjféli miséjét a mai napig emlegetni szoktam, pedig igen régen volt.

 

Nyíregyháza, 2017.október

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…