Az ismerkedés egy enyhe, napsütéses novemberi napon kezdődött. Péter egy cipőjavító műhelyben állva pillantotta meg először az íróasztalnál ülő, mosolygós Zsuzsikát, akinek arcán hosszú percekig maradt ott csodálatot ábrázoló tekintete. A lány közömbösen vette el tőle a lábbeli orvoslásáért járó pénzt, s adta oda főnökének, az üzletvezető Imre bácsinak.

A szemlélő az ajtóból bizakodóan nézett vissza, azon törve dús, tarkóig érő szőkésbarna hajjal ékesített fejét, hogy miként beszélhetne a szívét oly hamar megdobogtató ifjú hölggyel.

Hazament. Leült. Gondolkodott. Reggel az érettségi után szakmát adó iskolába ment, de a tanulás nem tudta a figyelmét lekötni. Hirtelen eszébe ötlött, hogy van még egy pár cipője. Igaz, hogy jó állapotú, de lehet abból rosszat csinálni! Soha nem sietett még ennyire az otthonába. Elővette a fiókban található leghegyesebb kést, s egy csintalankodó lyukat adományozott vélt megmentőjének talpába. Szatyorral a kezében, kimagasló hévvel indult útnak, hogy mielőbb benyithasson a javítóba. Cipőjét leadva, az ott kapott cédulát markában fogva, reménykedve távozott. Kinn az utcán, a közelben várakozott a lányra, aki egyszer csak megjelent előtte.

  • Szia! Havasi Péter vagyok – mutatkozott be illendően.
  • Szia! Én pedig Szűcs Zsuzsanna – nyújtotta meglepetten kezét a kiszemelt.
  • Szeretnék beszélni veled. Merre mész?
  • A buszpályaudvarra, onnan pedig haza, Nyírtelekre.
  • Tényleg? Én ott tanulok! Elkísérhetlek?
  • Beszélgethetünk. – hangzott a felelet.

A bátortalanul kezdődő pillanatok kíváncsi kérdések és válaszok özönének perceire cserélődtek. Kiderült, hogy Péter jövőre végez az elektronikai műszerész szakma megtanulásával, hogy hárman vannak testvérek, hogy a szüleivel és az öccsével lakik, hogy Zsuzsa munka mellett egy szakközépiskolában tanul, s hogy népes családban él. A gyors iramban futó időben hamar a cél helyszínére érkeztek.

  • Holnap megvárhatlak? – kérdezte Péter.
  • Megvárhatsz! – válaszolta a pont erre a kérdésre váró Zsuzsi, akinek felkeltette érdeklődését a jóképű, szimpatikus legény.

Mindketten hazamentek. Este egymásra gondolva, a másnapi találkozásról álmodozva tértek nyugovóra.

Péter értelmiségi családba született, Zsuzsanna felmenői leginkább kétkezi munkások és földművesek voltak. A külső, kritikus szemlélő bizonyára látta a társadalmi különbségekből és nevelésből adódó köztük lévő eltéréseket, de a fiatalok ezekből semmit se érzékeltek.                                                                                                                                                                        Igyekeztek minél többet megtudni a másikról, s ösztönösen voltak azon, hogy a lehető legjobban érezzék magukat.

A következő sétálgatós, parkban ülős, diskurálós randevút mozi látogatásos találka követte. Ruhatárba adták kabátjukat, majd jegyük kezeltetése után helyet foglaltak az utolsó sorban, ami kimondatlanul is a szerelmesek helye volt általában. A terem elsötétült, s elkezdődött a Hószakadás című film vetítése. A fiú jobb kezével félénken és óvatosan próbálta a lány balját megérinteni, abban bízva, hogy nem kerül sor visszautasításra. Zsuzsit a srác közeledése kissé zavarba hozta, de boldogan engedte, hogy keze a másikéban melegedjen. Egyre szaporábban vert mindkettőjük szíve. A filmre ügyet sem vetve fordultak egymás felé, s a szolid kézfogásból forró csókolózásba burkolóztak, cseppet sem törődve a „Hószakadás” cselekményeivel.

Kapcsolatuk ettől a naptól kezdve egyre szorosabbá vált érzelmileg. Találkozásaik immár majdnem mindennaposak lettek. Péter boldogan kísérte el párját az iskola kapujáig, majd az utolsó óra végeztével némi sétát követően a tőle elszállító buszhoz. Egy este eldicsekedett szüleinek az örömteli randevúkkal. Apját és anyját nem igazán lepte meg vele, hiszen Magdi néni és Zoli bácsi másodszülött gyermekén erősen észrevehetőek voltak a szerelem jelei.

  • Bemutatod nekünk? – tették fel a kérdést, miközben finoman faggatták arról, hogy ki és milyen ez a lány.
  • Szívesen bemutatom nektek, ha ő nem tartja még korainak. Kedves kislány, majd meglátjátok.

Másnap az ifjú előhozakodott szülei felvetésével.

  • Szeretnélek bemutatni a családunknak. Eljönnél hozzánk?
  • Rendben van, elmegyek, de aztán én is bemutatnálak téged az enyéimnek.

Miután ezt megbeszélték, megállapodtak az első látogatás időpontjában. Éppen három hét telt el a legkorábbi egymásra tekintés óta, amikor elindultak a ház felé.

  • Itt lakunk a földszinten! – mondta Péter, s már nyitotta is ki a négyemeletes épület kapuját. Megálltak az ajtónál.
  • Várjunk még egy kicsit! Még ne menjünk be! – kérlelte a vendég.

Inába szállt a bátorság, még soha életében nem lépett be fiús ház ajtaján. Nézegették őt, próbáltak udvarolgatni neki az ellenkező nem tagjai, de egyikkel sem tudott volna elképzelni egy közös életet, meg úgy gondolta, ráér még. Most meg itt áll abban a lépcsőházban, ahol szerelme lakik. Rettenetesen izgult, félt a bemutatkozástól, a kérdésektől, a beszélgetéstől. Elég gátlásos volt, ismeretlen helyen nem mindig sikerült magát kifejeznie úgy, ahogyan kellett volna, ahogyan szerette volna. Kereste a szavakat. Passzív szókincse sokkal nagyobb volt az általa kimondott mondatok számánál. Gyakran tartott attól, hogy vajon jót mond-e, érdekli-e azokat, akikhez szavai szólnak.

Nyolcan voltak testvérek. A gyerekzsivajban otthon sokszor rájuk ripakodtak, hogy hallgassanak már el. Apja többször fejezte ki magát durván. Ha a csemetét nem kívánta hallgatni, azt kiáltotta, hogy „Ne ugass!” Ha valami elromlott, úgy kérdezte, hogy „Mék marha babrált hozzá?” Amikor megtudta, hogy gyerekeitől a falubeliek kíváncsian kérdezősködnek, arra okította őket, hogy „Mondjátok mindenre azt, hogy nem tudom!”

A gyerekek féltek a más alkalmakkor normálisan viselkedő, dolgos, velük játszó és játékokat készítő apjuktól, akinek haragos kedvében bősz káromkodással telt ordítozás kíséretében  igencsak eljárt a keze. Az anyjuk jólelkű, kissé gyérebb szókinccsel rendelkező, visszafogott asszony volt. Nem szívesen ment rokonain kívül sehova, csak ha muszáj volt. Munkahelyi programokban részt vett. Saját magát kiszolgáltató férje őt is elnyomta, ingerlékeny viselkedések vele is előfordultak. Zsuzsa sokban különbözött testvéreitől, nem is nagyon szerették őt. Gúnyneveket akasztottak rá, csúfolták, még az anyja is. Ő volt a legnyugodtabb, az új dolgokra a legfogékonyabb, ő volt az, aki először mosott fogat önállóan. Korábban apjuk mosta ki annak a személynek a fogát az egyetlen közös fogkefével, akinek éppen fájt. Ő beszélt először helyesen, mellőzve a suk-sükölést, amiért szintén kigúnyolták, mert szerintük „urizált, affektált”. Nem csoda, hogy szorongóvá vált.

Több mint tíz perce álltak az ajtó előtt, amikor Zoli bácsi a munkából megérkezett.

  • Miért nem mentek be? – kérdezte az ácsorgó fiatalokat.
  • Éppen most akartunk, csak előtte váltottunk még néhány szót. – felelte Péter.

Most már nem volt mese, be kellett lépniük oda, ahol szeretetteli mosollyal fogadta őket a mama, a már házasságban és külön háztartásban élő Sanyi a bátyus, és a felesége Ági, valamint a kis Miklós. Illedelmesen üdvözölték egymást. Zsuzsa egy parányi pukedlit is levágott, azt gondolta, úgy illik. Minden szempár rászegeződött, minden fül az ő szavait hallgatta. Nem számított, hogy nem tud miről beszélni, mert az apa végeláthatatlan kérdésekkel halmozta el. Hány éves, kik és mivel foglalkoznak a szülei, milyen iskolát végzett, hányan vannak testvérek, milyen vallásúak, szeret-e olvasni, milyen házuk van, és így tovább.

Miután minden kérdés feleletre talált, a többiek is szóhoz jutottak. Zsuzsika csodálattal figyelt a szépséges, nála három évvel idősebb, kertészmérnök Ágira, de a többi jelenlévőre is mély tisztelettel tekintett. Zoli bácsi jogászként dolgozott, Magdi néni korábban tanító volt, de leszázalékolás miatt nyugdíjba vonult. Sanyi főiskolai tanulmányait abbahagyva most Péterrel járt iskolába, a gyermek pedig, aki enyhe értelmi fogyatékossággal született aranyos kisfiú volt, kisegítő osztályban tanult.

Zsuzsa szótlanul és ámulattal nézett a nagyszobában álló pianínóra, a kényelmes bútorokra, a szekreterre, amilyet először látott, a telefonra, amiből az ő falujukban nem volt több kettőnél, és megcsodálta magában a polcokon álló könyvek sokaságát. Aztán órájára nézett, s elköszönt.

Nem öltözött divatosan. Fizetését családjukban minden keresettel bíró egyén haza adta. Anyjuk kísérte figyelemmel és döntötte el, hogy kinek, mikor van szüksége egy ruhára, cipőre, egyebekre, s ő vásárolta meg a kellő holmikat. Szép ruhákat vett, de az öltözékek összeállítására nem annyira ügyeltek a lányok. Szoknyához is felvették az egyetlen, és zártabb, lapos sarkú lábbelit, mintás aljat tarka blúzzal is hordtak, mit sem adva az ízlésre és a módira.

Közeledett a karácsony. Egy napon Magdi néni Péterrel magához kérette a leányzót.

Vásárolni hívta, majd egy világosszürke ruhaanyag kiválasztását követően varrónőhöz invitálta. A szakember kitartó szorgalommal mérte le vékony, karcsú alakján a szoknya elkészítéséhez szükséges összes bőséget és hosszúságot. Zsuzsiban vegyes érzések kavarogtak. Öröme mellett a szégyenlősség pírja jelent meg orcáján. Eddig csak az anyja vásárolt, vagy varratott ruhát neki, s most itt van ez a néni, aki még alig ismeri, de máris ilyennel kedveskedik.

  • Gyere el hozzánk karácsonykor, töltsd velünk a viliát! – mondta párjának édesanyja.
  • Jó, elmegyek! – válaszolt a fiatal nő.

Nemet mondani nem tudott, nem mert, ugyanakkor attól is tartott, hogyan reagálnak majd saját szülei, amikor kéredzkedik tőlük.

Nehezen bár, de elengedték. Buszra szállt, s beutazott Nyíregyházára, a kellemes lakás meghitt közösségébe. Ez volt az első olyan ünnep, amelyből más családdal töltött el pár órát. A fenyőfa a kisszobában díszelgett. Az apa megrázta a szépen szóló csengőt, melynek csábítóan hívó hangjára odasereglett a ház ünneplő népe. Egymás kezét fogva közösen énekelték el a „Kis karácsony, nagy karácsony” kezdetű dalt, főként a legkisebb gyermek örömére.

  • Boldog karácsonyt!
  • Boldog karácsonyt! – köszöntötte egyik a másikat, miközben szeretettel adták át egymásnak az ajándékokat.

Mindenki kapott valamit, s egy valaki kivételével adott is. Zsuzsa volt az egyetlen, akinek eszébe sem jutott. Nem tudta, hogy van ilyen, náluk sohasem járt az ünnephez ajándék. Most kapta meg a szoknyát, amit Péter mamája varratott, azt adta a két szülő és a kisfiú. Szerelmétől könyvet, az ifjú pártól pedig egy szép, aranyszínű karkötőt kapott.

Zavarban volt. A többiek igyekeztek leplezni szánalmukat, de a lány érezte, hogy sajnálják, s tudta, hogy később biztosan ki fogják beszélni. .

A közös, finom estebéd után haza indult. Ritkán jártak a buszok, az utolsó, de még koraesti járattal távozott. Otthon élvezettel mesélte el a történteket, tetszést nyilvánított a fa körben állásáért, aztán megmutatta a kapott tárgyakat. Ott már szintén megvolt a vacsora, büszkén magasodott a családfő által feldíszített fenyő.

Anyja derűs arca a beszámolót hallva és az ajándékokat látva komorrá változott. Haragudott, amiért lánya nem otthon volt, mérhetetlenül restellte, hogy ő nem küldött a vendégségbe semmit.

  • Te nagy marha! Minek mégy te olyan helyre? – rikoltotta, közben jobb kézfejének hátuljával idegesen csapkodta a bal tenyerét.

Magasra emelkedtek homlokán a ráncok, szemei egyre tágabbra meredtek, hangja egyre hangosabban szólt.

Zsuzsika mélyen és rémülten hallgatott, az a kis öröm is elszállt, ami benne lakozott. Bűntudat gyötörte lelkét. Azért, mert nem vitt semmit, meg azért is, mert úgy érezte, rosszul döntött, amikor a meghívást elfogadta. Valóban nem tudta, hogy illik ajándékozni, különben meg pénze sem lett volna rá, a tíztagú famíliában amúgy sem jutott volna ilyesmire. A karácsony első estéje a faállításból, a vacsorából, a rokonok, szomszédok, jó ismerősök ablakai alatt történő kántálásból, esetleg az éjféli mise látogatásából állt náluk.

  • Akkor te meg vigyél nekik valamit újévre! – folytatta anyja a mérgelődést.

A lány elgondolkodott:

  • Tényleg vigyek újévre? De mit? Hogy magyarázzam meg a késésemet? – töprengett.

Nehezen telt a szilveszterig nyújtózkodó hét. Végül nem ment sehova, szerencsére nem vásárolt vinni valót. Családjával nézte a tévé szórakoztató műsorát, majd az éjféli  jókívánság után mindenki alvásba helyezkedett.

Újév reggelén Zsuzsika felöltözve ült az ágya szélén. Mint minden esztendőben, most is számot vetett az előző évben történtekről, s tervezgette, fogadkozott arról, hogy mit szeretne elérni az idén. Legfőbb céljaként fogalmazta meg, hogy az általa látott szép példát követve, a következő karácsonykor apró ajándékokkal lepi meg szeretteit. Arra fogja zsebpénzét gyűjteni.

 

Nyíregyháza, 2018.11.25.

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…