Képek, kiállítások, konflisok, közterek és kávé

„Minden idők legnagyobb Bruegel kiállítását rendezik Bécsben idősebb Pieter Bruegel műveiből a festő halálának közelgő 450. évfordulója alkalmából.”- szólt az újsághír. Meg kell vallanom, mindössze kedvelője nem pedig értője, igazán ismerője pedig végképp nem vagyok a festészetnek. Nem járom megszállottan az aukciókat, nem térek be antikvitás boltokba, s nem vásárolok festményeket. Jobbára csak a legnagyobb mestereket szoktam megcsodálni, s ha nagyobb kiállítás van valahol, szívesen elmegyek megnézni, ha van rá módom. (Ezek közé semmiképpen nem tartoznak bele az olyan típusú festmények – bármilyen neves, csodált piktor alkotta – amikor két vonal közé egy pacát mázol a művész úr, majd alá írják: „hülye, aki nem érti” – típusú kiállítások.) Rácsodálkozni, gyönyörködni, boncolgatni, hogy mit jelenthet egy mű – azonban szeretek. Hiszen tény, hogy festészet nélkül szegényebb lenne az emberiség és az egyetemes kultúra s az is biztos, hogy képek nélkül jóval kevesebbet tudnánk eleinkről, letűnt, távoli korokról.
Pieter Bruegelről annak idején a középiskolában tanultam, s már akkor megfogtak a képei. Nem véletlenül volt „ a paraszt festő”a beceneve, mivel az egyszerű, hétköznapi, vidéken élő embereket festette fantasztikus módon.
Aztán elmúltak az évtizedek, rég elfelejtetem már a leckéket és a katedráról hallottakat, mígnem elém került a hirdetés. Na, ezt megnézzük – gondoltam – s családomnak sem volt kifogása a terv ellen.
Ausztria fővárosa – mint mindig – pezsgő, nyüzsgő reggellét éli. Hatalmas jármű forgalom, gyalogos jövés menés, a tereket pedig a legkülönfélébb nációk tagjai töltik meg. De tisztaság, szervezettség, rendezett, a nem túl régmúlt ízlésvilágát idéző városkép. Ahogy Ausztriában élő barátom szokta mondani: „Itt a múltat adják el a mának.”
Kevéssel pénztárnyitás után állunk be a bécsi Szépművészeti Múzeum előtt kanyargó sorba. (Mert, hogy fél Európa itt tolong, a valószínűleg utoljára látható tárlatért. Az érzékeny képeket már így is nagyon nehéz volt ilyen teljességgel összegyűjteni. A kurátorok bravúrja, hogy sikerült kisírniuk a páratlan értékű műkincseket.) Szerencsénk volt, még kaptunk jegyet aznap délutánra. Mert itt kérem minden meg van szervezve! (Ez nem pénz kérdése.) Időpontra adják a jegyeket, csoportokban lehet bemenni, így biztosítva, hogy legalább némileg hozzáférjen mindenki a látványossághoz. A recept pedig egyszerű: ha nagy a tömeg, nem pánikolni, hanem szervezni kell, s úrrá lenni a helyzeten. S még egy: 19 év alatt nem kérnek belépőt! Ne legyen a tájékozottság, a tanulás és a tudás pénz kérdése, s mivel az a társadalom a bizalomra épül, nem igazolványt kérnek, hanem udvariasan érdeklődnek a fiatal életkoráról.
A kiállításról meg sem próbálok tudósítani. Bruegel olyan képeket festett, melyeknek nem csak abban a korban, de azóta sincs párjuk. Az ember csak néz, és eszébe jutnak az olvasottak. Talán sok a félreértés, talán a szakértők egyszerűen nem veszik észre, nem értették meg, hogy ez az alkotó heccelődik, s groteszk, polgárpukkasztó üzeneteket küldött a jövőnek?
Egy kedves látogatótársunk melegnek érzi a levegőt, így – könnyítendő ruházatán – úgy dönt, hogy a terem közepén égig nyújtózkodva leveszi a pulcsiját, amely alatt csak egy újatlan pólót visel. Igaza van. Valóban melege lehetett. Az izzadtság felhő eloszlása után azért folytatjuk a nézelődést.
A kiállításra nagyon készült a múzeum. Legalább három helyen lehet souvenirt, emléktárgyakat kapni az épületben. Az áruk fél eurótól több százig terjed. Hely hiányában tartózkodom a felsorolástól, de hogy mi mindent kínálnak, talán érzékelteti, ízelítőül ez a rövid lajstrom: van tolltartó, szemfesték, konyharuha, törölköző, ceruza, tálca, hamutartó, turista bot, csokoládé, lekvár, kávéspohár, kispárna, bor, legyező s még ezernyi tárgy a kiállítás logójával, s természetesesen könyv, könyv és könyv a világ talán összes nyelvére lefordítva. Csak vigyék. (Viszik is. )
S mi sem természetesebb, ha már megvettük a belépőt, az a múzeum többi kiállítására is érvényes. Márpedig látnivaló akad bőven, hiszen a Habsburg birodalom alattvalói nem voltak szégyellősek, amikor műtárgyakat kellett „rekvirálniuk” bárhol jártak – vagy teljesítettek szolgálatot – a világ tájain. Az egyiptomi kiállításon mi a tizennyolcadik teremig jutottunk, de nem értünk el a végére.
A bécsi Szépművészeti Múzeumot nem nehéz megtalálni. Az impozáns múzeumi negyedben magasodik robosztus épülete, szemben az ikerházként épült Természettudományi Múzeummal. S a parkolás sem lehetetlen, hiszen a múzeumi negyednek külön mélygarázsa van, amely nagyon sok járművet képes befogadni.
A belépőnkön szereplő időpontig még volt időnk, így nosza, nyakunkba vettük a várost. Jelenthetem, a rántott húst a wienersnitzelt továbbra sem tudják elrontani, sőt a bécsi kávé sem veszített minőségéből. A kiszolgálás udvarias és gyors – igaz, ennek azért ára van.
Arra most sem sikerült rájönnöm, hogy miért kell átható ló szagnak lengedeznie az ódon utcákban és a régi épületek felett. Bizonyára szép és nagy élmény lehet konflison végighajtatni, – s úgy tűnik kereslet is van rá bőséggel, – de nem biztos, hogy igazán illik ez még egy világváros csillogó autócsodái közé. Jóllehet értem én, hogy az üzlet az Bécsben is üzlet, ám nem hiszem, hogy ettől lesz eredetibb és hitelesebb a császárváros békebeli hangulata.
Szürkülni kezdett, amikor elindultunk Magyarország felé, s hála az elektronikus navigációnak, – bár sok-sok kormánymozdulat, és számtalan apró-cseprő, ismeretlen mellékutca bejárása után – egyszer csak a kivezető sztrádán találtuk magunkat. Hogy aztán nemsokára az örökké forgalmas M1-es autópályán autózva nagyjából 3 óra múlva megérkezhessünk a monarchia második, – számunkra mégis kedvesebb – fővárosába, Budapestre. Ahol őszi, tárlatlátogatással egybekötött bécsi csavargásunk immár véget ért.

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…