A téli nap most reám fonja bágyatag fényét, te épp egy másik bolygóra távoztál hirtelen, tudom – bár nem vagyok se látnok, se jós – a végét, itt kopog az öregség – bús, rút banya – szüntelen, legyintek: viselek még néhány háborút s békét, amíg visszatérsz, s a rózsák kinyílnak csendesen.  

Hogy nem haltunk bele, az nekem jó, Én akkor magába, s maga énbelém, Hogy nem érezzük, hogy a földgolyó Alattunk elúszik csendben, könnyedén. Az nekem jó, hogy versem víg, bohó, Nem komoly, minek a költői babér, És hogy nem kell pirulni lángolón, Amikor ruháink széle összeér.   És nekem az is jó, hogy nem zavar, […]

Szemembe kiül a könny, Te sosem ülsz mellém. Szívemben beáll a csönd, Te sosem vagy enyém. Ereimet jég feszíti szét, Közénk háló feszült. Halottnak való szerelmi lét, Római kőszobor mely kidűlt.

Hullámzó tenger mellett áll a zenész és játszik. Egyedül. Sápadt fiú várja kedvesét a mozi előtt. Egyedül. Szivárvány dalok születnek egy költő ajkán. Egyedül. Öregasszony szürke szemével várja a halált. Egyedül Esti imát mormol a pap, hazamennek a hívők. Egyedül. Egy rab töpreng tányérja felett, eszmél. Egyedül. Egy kislány siratja el kócos babáját. Egyedül. Valahol: […]

Ifjú éveim korai rímeire, Tétova költő, ki téblábol, Vízcseppek fröccsentek falikút köveire, Pattogó szikrák egy rakétából.   Megzavarták egy szentély csendjét, Hol béke és tömjénfüst honolt, Verseimre, mik leírták a világ rendjét, S ott maradtak a polcomon.   Raktárak mélyében porosodva, (Ki tudja, hogy kerültek oda s mikor!) Verseimre, penészes hordók nemes borára, Egyszer kíváncsi […]

Neved csengése – kezemben fióka Neved csengése – nyelvemen itóka, Száj, ami mozdul rezzenéstelenül Neved csengése – öt betű. Labda, ha röppen, elkapom, Ezüst csengettyű ajkamon.   Kavics, ha pottyan pataknak medrébe Visszhangozza neved sebtébe’, Lovak, ha dobognak vadul Nevedet dübögik, mikor alkonyul Templomi áhitat csendjébe betér, Ravasz, ha meghúzzák, golyó,  mi célba ér.   […]