Ithakai jóslat

 

Emléked áldja az ég, borítsa

az istenek bíbor szegélyű palástja.

Jóslatod éltem kíséri

homályba vesző holdsugárral.

 

Ezüstös fénnyel árasztod el lelkünk

s az ithakai vándor dülöngő bárkáját,

szirének éneke zengi dicséreted,

s szünteti  a bánat tűnő káprázatát.

 

Hol vagy Odüsszeusz, vándor, merre jársz?

Penelopé fátylát szövi, csak rád vár.

Szállnak a percek, múlnak az évek, sző a rokka, pereg az orsón a szál.

 

Íj hasít a légben, ajtófélfán tompán koppan.

Elkészült-e fátylad ékes menyasszony?

Szállnak a percek, múlnak az évek, sző a rokka, pereg az orsón a szál.

 

Kérők sora, hosszú sorban érkezik és vár.

Várja a menyasszonyt, ki nem leány, de asszony évek óta már,

férjét várja, ki hajóra szállt, s Kirké barlangjában hajtja álomra fejét,

szirének altató dala csalogatta messzire, s tette néhány évre feledékennyé. 

 

Csalárdság? Kihívás?  Próbatétel vagy csak saját sorsod kergetése?

A vendéglátás szent dolog, mégis otthonodban ingyenélők hada.

Nincs itthon az úr, csatát vív Küklopsz-szal, asszonya

Charónnak és az örökkévalóságnak szövi fátylát.

 

Ithaka királya koldusként megérkezett.

Halotti torra jöttünk. Lenyilazva kérők hada, nincs lakoma.

Elmúlt húsz hosszú év, elakadt a rokka, nem pereg az orsón a szál.

 

Íj hasít a légben, ajtófélfán tompán koppan.

Elkészült-e fátylad ékes menyasszony?

Elmúlt húsz hosszú év, elakadt a rokka, nem pereg az orsón a szál.

 

„Előtted állok, fekete fejemen a fátyol,

eljöttél értem, Te vagy, édes Uram?”

„Olajfa gyökeréből ágyad lába, hajad őszbe vegyült már.  

Itthon vagyok újra.” „Már nem sző a rokka, hazaértél, én Uram”.

 

                                                                                              RMB – 2018. augusztus 13-21.

Burik Mária Rozália (szerzői név: Rosamaria B.) Magyar jogász költő. Budapesttől nem messze, a Dunakanyarban, Zebegényben született. Szülei…