A kakukkos óra hosszú ingáival gyakran játszott Ferike, a kicsi Bárányffy csemete, és olyankor Ka Kukk, az óra lakója mindig azt hitte, közeleg a világvége: a nagy zuhanás a padlóra. Ka Kukk fiatalosan ugrált elő naponta pontosan száznyolcvanszor, és dalolta el az időt a Bárányffy család örömére, a zsörtölődő szomszédok bánatára.

Egy nyári nap, amikor Ka Kukk 12 szürke farktollát megigazítva delet énekelt, a nappali ablakából kitekintve megakadt a szeme egy repdeső kakukkon, és így kiáltott:

-Ó, börtönök börtöne, te óra! Ide láncoltál egy életre! Bárcsak én is repülhetnék szabadon! Világgá akarok menni! – dobbantott vékony lábaival, és egy óvatlan pillanatban csőrével kivágta odúja ajtaját, és már repült is ki az ablakon. Gyenge szárnyai azonban nem voltak hozzászokva a szeles időhöz, lélekszakadva vergődött, és elhaló hangon kiáltott a madár után:

-Várj meg! Hahóóó! Kakukkkkk! … Hát te mit csinálsz?! – kérdezte döbbenten Ka Kukk, mikor végre utólérte. – Az a nádirigó fészke! Elüldözöd a kismadarakat? Miért nem a saját fészkedbe térsz haza?

– Azért mert el kell ijesztenem a kisebb madarat a fészkéből, hogy a tojásomat belerakhassam. Idén ez a 25. fészkem, eddig mindegyikbe raktam egy tojást – válaszolta a kakukk.

-Még ilyet -hüledezett Ka Kukk, – én milyen otthonosan berendeztem azt az egy szem fészkemet az órában, és nem üldöztem el soha senkit az otthonából. Micsoda egy szokás ez! – És egyébként hogy telnek a napjaid? – kíváncsiskodott Ka Kukk.

-12 napi kotlás után kikel a fiókám – válaszolta a kakukk. Én akkor tovább repülök.  A kisfiókám, aki hamarabb kikel, mint a gazdamadár fiókái, kilöki annak tojásait és a mostohatestvéreit is, ezért a mostohaszülők egyetlen fiókaként nevelik fel. 50 naposan lesz önálló, és éli majd ugyanezt az életet.

-Micsoda egy betyárélet! – méltatlankodott Ka Kukk, és visszagondolt börtönének hitt otthonára, ahol háborítatlanul élhet. – És ha beáll a rossz idő, és jön a zimankós tél, kinek a fészkét raboljátok ki? – Ka Kukk hangjában egy kis gúnyos megvetés érződött.

– Télen? Ó, akkor mi már a messzi Afrikában repkedünk! – válaszolt készségesen a kakukk, hiszen neki ez a fajta élet volt a legtermészetesebb.

-Afrikában… – kutatott emlékezetében Ka Kukk, és bevillant a nappaliban világító földgömb, ahol Bárányffy apuka lelkesen mesél Ferikének a távoli országokról. – Afrika messze van! Gyenge szárnyacskáim biztos nem bírnák ki azt a hosszú utat. Inkább hazarepülök a családomhoz, és élvezem a megszokott kis odúmat, énekelek minden nap pontosan száznyolcvanszor, és megbocsátom Ferikének a világvége hangulatot! – kiáltotta.

A kalandvágyó Ka Kukk faképnél hagyta a kakukkot, és még épp időben ért haza a fél egyes énekszóra.

 

Sáfrány-Tóth Kata az Irodalmi Rádió szerzője 18 éves koromban, nagymamám halálának éjszakáján a tetőtérben a szekrény mögé bújva…