Hol volt, hol nem volt, hetedhét felhőn túl, a Hold birodalmában, égszínkék palota fénylett ezer aranysárga ablakocskával. Kertjében zöldessárga tollú, aranyszemű égi madarak raktak fészket a Holdalakú gyümölcsöt termő öreg fa ágas-bogas rengetegében. Ahogy az izzó Nap kezdett búcsút inteni az égboltnak, a madarak gyönyörű étkészletté változtak. A fa recsegni, ropogni kezdett. Gyökeréből izmos lábak bújtak elő. Széles barna törzsén a fakéreg szakácsruhává változott. Két legerősebb ága erős karokká, a falevelek nyurga ujjakká alakultak. Lombkoronájából egyszer csak mosolygós arcú szakács tekintett körbe a mesés kertben. Nem más volt ő, mint a Holdudvar Holdszakácsa. Kinyújtózott, ujjaival megpödörte bajuszát, felgyűrte ingujját, fejébe nyomta odvában tartott kuktáját, és a repülő étkészlet kíséretében nagy léptekkel sietett dolgára.

-Hamarosan alkonyodik, megérkeznek az éhes vendégek, itt az idő, hogy elkészítsem a finomságokat! Ti repüljetek az asztalra, ott várakozzatok! – szólt hátra a díszes tányéroknak, majd a fényűző étkezőszobára mutatott, és besietett a konyhába.

A palota legdíszesebb szobája közepén egy hatalmas, hófehér étkezőasztal lebegett. Eköré gyűltek össze minden egyes nap szürkületkor a csillagok. Teliholdkor, amikor szép kereken terült el az asztal, minden csillagnak kényelmes hely jutott. Fogyó holdkor azonban össze kellett húzódzkodniuk a kis égitesteknek. Ilyenkor mindig akadt egy kis tolakodás, civakodás a kis virgoncok közt a jobb helyért. Az asztalnak ugyanis különleges tulajdonsága volt, folyton változtatta alakját.

A mennyei palotába az ablakon repültek be a csillagok, hogy az előttük álló hosszú éjszakára megtömjék pocakjukat csillagánizsos narancslekvárral, kapros csillagtökkel, csillagfürtös mézes keksszel. Ki mit evett, olyan színben pompázott aznap éjjel az égen. Mostanában ugyancsak jól sikerülhetett a Holdszakácsnak a narancslekvár, mert ha az emberek felnéztek az égre, számtalan sárga kiscsillag ragyogásában gyönyörködhettek.

Ezen a tavaszi estén legelőször a Szerelemcsillag repült be az ablakon. Őt követte a Halászcsillag, a Búvárcsillag, a Juhászcsillag, és szép sorban a többiek. Vége nem volt a ragyogó áradatnak. Telihold lévén a megterített asztal körül kacagva, kényelmesen huppanhattak be lebegő csillagszékükbe a kis csillagok. A Kincslátó csillag és a Szerencsecsillag kéz a kézben most is utolsónak érkezett.

– Vajon miért késnek el mindig? – súgtak össze a vacsoravendégek. Amint mindenki elhelyezkedett, az asztal kinyitotta eddig csukva tartott nagy, kerek, fekete jóságos szemeit, és elégedetten pillantott körbe. Ő volt az öreg, bölcs Holdanyó.

– Jó étvágyat kívánok mindannyiótoknak! Egyetek, hogy öröme teljen bennetek minden földön élő embernek, állatnak! – szólt Holdanyó meleg, búgó hangján népes családjához.

Az asztal roskadozott a finomabbnál finomabb elemózsiáktól. A kiscsillagok korgó hasa jelezte, itt nem sok minden fog maradni! Finom, törékeny kezük, lóbáló lábuk, kíváncsi természetük, érzékeny szívük, göndör kacajuk egy-egy ártatlan földi gyermekre hasonlított. A kanalak és villák kocogtak a tányérokon, és közben a kis csillagoknak be nem állt a szájuk. Az Erdőjáró csillag és a Rétlegelő csillag jóbarátok lévén egymás mellett foglaltak helyet.

– Tegnap is elkószált egy kisbárány a legelőn, úgy kellett utat mutatnom, hogy hazataláljon a karámba! – jegyezte meg a Rétlegelő csillag.

– Én is hazakísértem egy sánta őzgidát a mamájához! – kiáltotta az Erdőjáró csillag.

A palota ragyogott a sok-sok csillag lelkétől. Holdanyó figyelmesen hallgatta a csillagok csevegését, és büszkeséggel töltötte el szívét, hogy ilyen gyermekei vannak.

Megtudta, hogy az alázatos Esthajnalcsillag ismét beragyogta egy magányos öreg apó esti lakmározását azzal, hogy düledező viskója felett állt meg az égen. Az apónak csak fel kellett tekintenie, és a lyukas tetőn keresztül megpillantva a csillagot, rögtön úgy érezte, nincs egyedül a világban, van kivel megosztania zsíros kenyerét. A bölcs és jóságos Esthajnalcsillag sosem kérkedett jócselekedeteivel, most is csak Kíváncsi csillag unszolására mesélt az elmúlt éjszakáról. Jobbára csendben eszegetett, és figyelmesen hallgatta a többiek csevegését.

– Én imádom a vendégséget! – kiáltott csámcsogva két harapás csillagánizsos narancslekváros kenyér között a nagypocakú Vendégváró csillag.  Ha tudnátok, milyen széppé tettem egy kisfiú szülinapi partiját! Egyezséget kötöttem a tavaszi viharfelhőkkel, csak hogy elkerüljék az ünnepséget. A kívánságlufik szabadon repülhettek a tavaszi szellők hátán a fellegek felé a gyerekek örömére, sőt a lampionos kincskereső játékot egy sovány esőcsepp sem zavarta meg! – büszkélkedett. A többiek kicsit fintorogva hallgatták a történetét, mert Vendégváró csillag szerette ugyan a vendégeskedést, de sajnos rossz szokásáról, a csámcsogásról nem tudott leszokni.

– Nekem ezúttal is szorgosan kellett repkednem éjjel a háztetők fölött!- szólalt meg Álomhozó csillag. Fáradt is vagyok rendesen! – és vékonyka kezeit szája elé tartva nagyot ásított. –  Teliholdkor az apróságok ugyanis csak forgolódtak ágyukban. Édes álmot nem hozott szemükre sem a hosszú esti mese, sem a mézédes meleg tej. Így hát elidőztem egy-egy ablakpárkányon, és csilingelő mesés hangommal, a gyerekszoba falára vetülő árnyjátékommal sok-sok kicsi gyermek szemére varázsoltam bárányos felhőt! – A mindig vidám Muzsikás csillag ezt hallva trombitájába nagyot fújt, és a tüdejéből kiáramló levegő szárnyán fűszeres kávéját máris a táskásszemű csillag elé repítette.

Lassan véget ért a vacsoraidő. A kiscsillagok lábában már benne volt a szokásos esti csillagtánc. A talpalávalót a Muzsikás csillag húzta, zenéjétől zengett a kéklő égbolt.  A Holdszakács, aki ma is kitett magáért, útravalóul diós félholddal és csillag alakú túrós-mazsolás palacsintával kedveskedett minden vendégének. Vacsora végeztével Holdanyó munkára bocsátotta gyermekeit, akik úgy repültek ki a palota ablakain, mint ahogy tűzijátékos éjen az apró csóvák repkednek szanaszét. Dagadó hassal, ékes ragyogással tündököltek mind az égbolton.

Végül az asztal is izegni-mozogni kezdett. A tányérok, evőeszközök visszaváltoztak égi madarakká, szabadon repkedtek a Holdudvarban. Az asztalterítő fátyolos felhővé alakult, és mint füst a kulcslyukon látatlanul illant el. A Holdszakács kisétált a kertbe, és susogó ágú faként gyökeret eresztett a földbe. A Hold méltóságteljesen emelkedett egyre feljebb és feljebb, és egy titkos járaton szép lassan ő is elfoglalta örökös helyét az égen.

Sáfrány-Tóth Kata az Irodalmi Rádió szerzője 18 éves koromban, nagymamám halálának éjszakáján a tetőtérben a szekrény mögé bújva…