Sejtelmes spagettipántos ruha a selymes, kerekded, cédrusi menta illatú bőrön. Legyezőszempilla és íves szemöldök gyors lopott csókja. Kecses bokán arany bokalánc hullámzása. Ölelő karon kisded nyakba fúródása.

– Bárcsak én lehetnék a hattyúnyak ismerője! – idézte fel a férfi a hat évvel ezelőtti vágyat, és akaratlanul dúdolni kezdte  a jólismert gyerekdalt: „Cédrusi menta, kajtai rózsa, / elmennék táncba, ha szép lány volna.” Majd újabb emlék szívbemarkoló felvillanása: párás kocsiablak egy május esti erdei ösvényen, éktelen robaj, és egy májfoltos platánfa keszekusza ágainak berobbanása, ripityára törött szélvédő.

A férfi szemét becsukva átengedte magát a fülledt nosztalgiának, amelyről tudta, magányossá teszi. Bátor volt ahhoz, hogy ne várja meg a teljesség hét évét, és ő vessen véget a páros kapálózásnak, de most félt, hogy szembe kell néznie az egyébként új lehetőségeket hordozó, ám most még magányosnak tűnő jövővel. Tudomást sem vett a parton kanyargó hajóra váró kígyósorról.

Már hetekkel ezelőtt regisztrált egy beregi túrahajóútra, hogy végre elcsípje a pillanatot. A pillanatot, amely évente egyszer apró kis lények mesés varázslatos násztáncát idézi meg. A viseltes hajópadló végre koppant a súlya alatt, amint lábával elrugaszkodott a stégtől. Idén csak az ő súlya alatt. Eddig minden nyáron a spagettipántos kíséretében próbálkozott elkapni az igazi látványos rajzást. Most nélküle. Az öreg deszkák nyikorgása egy-egy halk szívéből kiszakadó zokszó volt. A hajó imbolygott a vízen, mintha megérezte volna a férfi terhét: a hatéves kapcsolat gyászát. Hogy miért történt így, még nem tudta megmagyarázni magának sem. A teher hatalmas kérdőjel formájában nyomasztotta éjjel-nappal, vajon jól döntött-e. Ahhoz a bizonyos életfogytig tartó összegabalyodáshoz ugyanis bátorsága rendszerint megtorpant, és kifogások oltogatták a kezdetben magas lángba szökő, majd hamuban izzó és végül elfüstölt lánykérést.

A férfi évek óta rendszeresen két jegyet váltott a túrahajóra, de sosem volt szerencséjük. Általában lemaradtak a nagy eseményről. A Machu Picchuval nem lehet hibázni. A Taj Mahallal sem. Ezek kövei állandóak, változatlanok, csak pénz és idő kell, s mindenkit képesek lenyűgözni. De a tiszavirágok! Ők mindig kifogtak rajtuk. Hol hamarabb érkeztek, hol később, mintha megcsúfolni akarnák. Vagy éppen várakozásra tanítani.

Most magányosan, a külvilágot kizárva koncentrált a csillogó vízfelület enyhén szélfodrozta redőire.  Alkonyodott. Az erdő zenélt. Aranysárga nyakú, gesztenyebarna dolmányú gyurgyalag repdesett a közelben. Pici torka „prü-prü” hangot hallatott. Mögötte vörösbegy tűnt fel, szájában feketebodza bogyójával. A sűrű aljnövényzetből a fülemüle cresendója koronázta meg az ártéri koncertet. Majd lápi szitakötők és fecskefarkú lepkék tánca vonzotta a figyelmet. A táskákból sokmegapixeles kamerák, távcsövek kerültek elő. A hajó hangtalanul lebegett a tiszai gyertyányos egyik ártéri erdeje közelében – várva a pillanatot. És megtörtént a csoda, amire a spagettipántosssal hiába várt.

Remegni kezdett a víztükör. A mélyből először a hím tiszavirágok emelkedtek ki. A partra repültek, hogy levessék szűk ruhájukat. Egy páran azon nyomban rovarevő madarak gyomrában pihentek meg, de a szerencsések a víz felett cikázva, setesuta násztánccal keresték a Tiszától nekik szánt párt. Milliónyi színpompás rovar kavargott a levegőben. A leáldozó Nap hajszálvékony sugarai átvilágították testüket, és a férfi szembogara káprázott a szivárványszínű jelenségtől. Pici csápjuk, pontszemeik, pár centis vékony kis testük misztikus látványt nyújtott a nyári napforduló idején.

Mintha az istenek akarnának velük valamit üzenni. De mit? – a férfi megborzongott.  Teste összes sejtje, idegszála kész volt befogadni az istenektől hozzá érkezett üzenetet. A közvetítők a pici tiszavirágok. Mese, varázslat, megmagyarázhatatlan földöntúli érzés. A férfi figyelt. Szeme nem rebbent, lélegzetét visszatartotta. A nagy találkozás után a nőstény petéit lerakva együtt halt a hímmel. A Tisza kivirágzott pár percre, és el is hervadt. Pillanat műve volt az egész, élet és halál egyszerre jelent meg a szeme előtt.

A férfi csak üveges szemmel látta a fehér tündérrózsa és a vízitök társulásait. A mesés táj a tiszavirágzással valósággal új emberré formálta. Szíve a tiszavirágok táncával volt tele. Kis szárnyuk, önfeláldozásuk, gyönyörű násztáncuk, a levegőben botladozó társkeresésük, a színek kavalkádja segítette megérteni szakítása miértjét. Ha a hat év alatt egyetlen tiszavirágféle élményük is lett volna, a hat évnek még hatvan évnyi folytatása is lehetett volna. Egyszerű, de mégsem jött rá magától. Mint ahogy gyerekkorában is mindig próbált elméleteket gyártani, ha az udvarukon növő dísznapraforgó nem nézett a Nap felé, csak kókadozott, fejét a föld felé ejtve. Aztán apja tanácsára meglocsolta, és a növény gyönyörű arccal tekintett fölfelé. Most ő néz a Nap felé. Meghalt egy kapcsolatnak, de a természet körforgása reményt adott neki: megtörténhet a tiszavirágcsoda az ő életében is egy várva várt váratlanul érkező pillanatban.

A hajó kikötött, a szerencsés utasok egyenként kezdtek kiszállni a kékre festett, nyikorgó beregi teknőből.  Az új érzés tisztára mosta a férfi iszapos, süllyesztő, zavaros gondolatait.

A friss tiszai levegőbe ciprusi menta illata keveredett. Olyan, amilyen csak egyetlen nőnek lehet a védjegye. Aztán megpillantotta spagettipántost a hajó fakorlátjának háttal támaszkodva. Együtt utaztak, és észre sem vette.

  • Szia! – szólt a férfi. Más nem jött ki a száján.
  • Szervusz – vetette oda a spagettipántos, és elfordult a víz irányába.

Fölöttük egy ősi, égnek meredő kérgét dobálózva vedlő platánfa ága kornyadozott.

Sáfrány-Tóth Kata az Irodalmi Rádió szerzője 18 éves koromban, nagymamám halálának éjszakáján a tetőtérben a szekrény mögé bújva…