Elek esete
60-as éveket írtunk. A Gellérthegy lábánál lévő általános iskola 5. b osztályába valahogy nem olyan társaság verődött össze, amely egy efféle polgári környéken elvárható lett volna. Bár voltak „úri gyerekek” de akadtak többen munkás, segédmunkás felmenőkkel is, s bár nagy elkülönülés ugyan nem volt, de kétségkívül nem játszott együtt az izmos, mackónadrágos, vadóc parasztgyerek a fehér blúzt, rakott szoknyát, fehér térdharisnyát, hajában masnit viselő nádszálkisasszony leánykával. Eleket azonban mindenki szerette. Ők is nemrég érkeztek a fővárosba. Édesapja szénhordóként dolgozott, ami abból állt, hogy kézikocsin kiszállítottak néhány mázsa tüzelőt a megrendelőnek, amit, ha kellett puttonyban fel is hordtak az emeletre. Rendkívül nehéz, durva és piszkos munka volt, noha viszonylag jól fizetett, hiszen olykor akár 50 forint borravaló is ütötte a markukat. (Igaz, ezt bizonyos rezsi terhelte, hiszen műszak után le kellett öblíteni a szénport néhány korsóval.)
Egy dohos pincelakásban éltek, a hegyre felfutó utcák egyikében, tisztes szegénységben. Elek csendes, visszahúzódó, hatalmas erejű fiú volt. Inkább csak akkor jött közénk, ha valamilyen erő, vagy ügyességi játékot játszottunk, olyankor viszont sokszor győzött is. Meg persze tornaórán a kötelező birkózások alkalmával. Ha pedig megdicsérték, azonnal elpirult. Igaz, nem volt sem jó felfogású, sem különösebben okos, de a szorgalma sok mindent pótolt. Soha nem hiányzott, házi feladata, girbegurba írással, de mindig elkészítette. Hogyisne! Papája szíjat hasított volna a hátából, ha kiderül, hogy fia lusta, hanyag vagy trehány volt.
Sehogy nem tudta kezelni a kudarcokat. Ha nem sikerült egy felelet – szókincse sem volt igazán – nagyobbacska fiú létére is előfordult, hogy eltörött a mécses. Ilyenkor arcát hatalmas tenyerébe temette, állva maradt, s mérgesen rántotta el a vállát, ha valaki hozzáért, legfeljebb két évfolyammal feljebb járó nővérének volt hajlandó szót fogadni.
Az osztály zsiványai gyakran bosszantották, gúnyolták s ki akarták provokálni, hogy verekedjen, biztosan rá fogadva bárkivel szemben is. De Eleket nem lehetett rávenni ilyesmire, csak rázta a fejét, átszellemülten mosolygott, s ez még akkor sem változott, ha piszkálni kezdték. Igaz, nemigen akadt közöttük olyan, aki egészen közel mert volna merészkedni hozzá ilyenkor.
Aztán egyszer fény derült angyali szelídsége okára. Nővére elszólta magát, mikor Elek a szünetben összepiszkolta ünneplő ruháját. Tanítás végeztével jött érte s mikor meglátta a koszos, foltos nadrágot és inget, felkiáltott: „Öcsi hogy nézel ki! Miben fogsz így vasárnap templomba jönni”? Egy pillanatra csend lett, majd harsány nevetés fogadta a váratlan bejelentést. Aztán hosszú ideig céltábla is maradt Elek pap, Szentfazék Elek, Elek atya és egyéb rendkívül szellemesnek tartott nyelvi lelemények tárgyaként.
Aztán véget ért az általános iskola, szétszéledt az osztály, feledésbe merültek a kisdiák évek. Mígnem ötvenéves korunk tájékán valakinek eszébe jutott osztálytalálkozót szervezni. Nem volt egyszerű dolog csaknem 40 év után összeszedni a társaságot, ám végül meglepően sokan gyűltünk össze. Javában folyt már a „hát veled mi van,” amikor megjelent Elek. Kifogástalan öltönyben, kicsit elhízva – mint a többiek – pirospozsgásan, mosolyogva. Úri szabó lett. Gyönyörűen él feleségével és két nagy gyerekével, már útban van egy unoka is – mesélte büszkén.
Miután tisztességgel kitanulta a mesterséget egy ruhaipari szövetkezetnél helyezkedett el, de addig-addig hajtotta a vágy és a szorgalom, míg nem lett egy saját műhelye. S folyt belőle a szó, hogy öröm volt hallgatni. Összenéztünk. Lám mi lett az osztály szegényéből a kis szerencsétlen Elekből, aki naponta egy pincéből indult iskolába dohszagú ruhájában, egy zsíros kenyérrel, s akinek szülei akkor sem tudtak volna neki segítni a tanulásban, ha nagy nehezen sikerült volna kisilabizálniuk a tankönyv szövegét. De most jó volt látni az élete delén járó kiegyensúlyozott embert. Pedig egy lyukas garast nem tett volna senki arra, hogy Elek így „kivakarózik”. Miközben – noha példás családi életet élő énekest, mérnököt, bölcsészt is tudhattunk magunk között, – az osztály nagy reménységei rendre elváltak, akadt köztük munkanélküli, néhányan pedig az alkohol foglyaivá váltak.
A háttér, mondogatták. Ugye a háttér mennyit számít? – bólogattak többen. Azt nem sikerült megfejtenem, hogy ezzel pontosan mire gondolhattak, s egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy emlékeztek-e Elek gyerekkorára, de valahol máshol kellhet keresni a megoldást, mert könnyű kezdetet, tanult szülők támogatását, vagy gáláns pártfogó révén elért olcsó sikert aligha lehet a szemére vetni.

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…