Irén álomba szenderült, mire Mamika a történet végére ért. Álmában egy hosszú, kanyargós, zegzugos folyosón találta magát sok más emberrel együtt. Ahogy haladt előre észrevette, hogy mindig vannak, akik eltűnnek mellőle. Próbálta megfejteni hová lesznek a többiek, de nem értette. Majd hirtelen rájött, hogy meghalnak. A haláluk oka pedig, hogy nem tudták elkerülni a találkozást a labirintus zöld manójával. Az addig vidám séta innentől küzdelemmé vált számára. Már csak egy cél lebegett a szeme előtt, elkerülni a zöld manót mindenáron. Barátok hívták félre a jól belátható egyenesről, hogy mulasson velük. Milyen ostobák?- gondolta. Egy kis szórakozásért feláldozzák a biztonságukat. Állandóan résen kell lenni és akkor semmi baj nem történhet. Nem megállni, nem törődni senkivel és semmivel, hiszen mindennek vége, ha nem így tesz. Csak erre gondolt, csak ezért élt, csak erre figyelt. Míg nem egyszer váratlanul mégis megtörtént: a zöld manó ott állt előtte. De hogy lehet ez? Mit nem vett észre? Hiszen most is figyelt, mint mindig! A manó, azonban ott volt és ez csak egyet jelenthetett. Legnagyobb meglepetésére azonban egy bálteremben találta magát, ahol ő volt a pincér. Poharakkal megrakott tálcát kellett átvinnie az egyik helyről a másikra. A feladat nagyon egyszerűnek tűnt. A tálcán nem volt sok pohár és a távolság sem volt nagy. Megbízói azt mondták, ha sikerül teljesítenie életben maradhat. Magabiztosan elindult a tálcával. De ahogy haladt előre egyre sűrűsödött a tömeg, hiába kért utat, senki sem figyelt rá. Majd annyira megtelt a terem, hogy lehetetlen volt átvágni az embereken. Kétségbeesve kapálódzott, de nem jutott előre egy lépést sem. Ekkor visszafordult a kiindulási pontra, ahonnan a táncterem egyáltalán nem tűnt zsúfoltnak. Újra és újra megpróbálta, de mindig ugyanaz történt. Nem tehetek róla, nem az én hibám, lehetetlen átjutni!!!-kiabálta. Majd ernyedten összerogyott. Amikor magához tért tágas teremben ült, előtte hosszú sorban fekete taláros bírák. Meghaltam?- kérdezte. Ne félj!-válaszolták. Meghaltam, ugye?- suttogta újra. Melyik életedet sajnálod, amikor félelemből nem is éltél, vagy amikor mások lehetetlen kérését próbáltad teljesíteni, amíg az erőd el nem hagyott? Egész életemben féltem-válaszolta. Ne félj! Ne félj! – visszhangzott körülötte.

Irén kinyitotta a szemét. Mamika mellette szunyókált a karosszékben. Az egész csak álom volt-gondolta- egy fura álom. Ne félj! Ne félj! Visszhangzott még most is a fülében. Róza nagymama apró mozdulatot tett.

  • Elbóbiskoltam? – kérdezte.
  • Vajon hány óra lehet?
  • Fél négy.
  • Akkor vacsora előtt tudunk még sétálni kicsit!

A palota oldalán keskeny lépcső vezetett egy kanyargós, macskaköves útra. A késő őszi köd ráült az ereszekre és behúzódott a kapualjakba. Az egyetlen olajlámpa fénye csak pislákolva világított az utca legmagasabb házának homlokzatán. Az épület 3 emeletből állt. Legfelső szintjének ablakai szép formájúak, de feltűnően kicsik voltak. A legenda szerint azért, mert annak idején itt élt a budai pasa háreme. Ide, az apró ablakok mögé rejtették a lányokat a világ szeme elől, nehogy a pasán kívül más férfi megláthassa őket. Itt várták összezárva sorsuk alakulását a lassan múló perceket számolva. A zsúfoltság miatt sokan haltak meg tüdőbajban, de gyakoriak voltak az irigységből, féltékenységből elkövetett mérgezések is. Irén megborzongott. Semmi sem volt idegenebb természetétől, mint a szabadság hiánya. A torka összeszorult, mintha súlyos tárgyat raktak volna a mellkasára nem kapott levegőt, majd fuldokoló köhögésbe kezdett.

  • Drágaságom, még mindig ennyire szenvedsz a betegségtől? Forduljunk vissza, nehogy újra meghűlj!

Irén azonban mozdulni sem tudott, a teste görcsösen rázkódni kezdett, levegő után kapkodott, de hiába. Végül ájultan rogyott össze. Sápadt arca hófehéren világított a fekete kövön. Róza nagymama segítségért kiáltott.  A házból fiatal lány szaladt ki.

  • Mi történt?- kérdezte.
  • Nem kap levegőt, elájult! Hívjon segítséget!

Óráknak tűnt, mire a lány újra megjelent a kapualjban egy férfival az oldalán. A férfi karjaiba vette Irént és eltűnt vele az épületben. Mire Mamika utolérte, Irén már magához tért.

  • Nem kaptam levegőt, szörnyű volt- mondta elcsukló hangon.
  • Nagyon megijedtem.
  • Come sta la signorina? – kérdezte a férfi olaszul.
  • Hogy van a kisasszony?- tolmácsolta a lány.
  • Már sokkal jobban vagyok. Köszönöm.

Irén a férfire emelte tekintetét. Elképzelte a pillanatot, ahogy a férfi erős, izmos karjaival felemeli és az ölében viszi. De kár, hogy nem érezte!

  • Puoi alzarti?
  • Fel tud állni?

Irén apró mozdulatot tett. Egy kicsit még mindig szédült.

  • Signorina gyenge, nagyon- mondta a férfi tört magyarsággal, miközben fejével nemet intett.
  • Mi lesz most? – kérdezte Róza nagymama.
  • Dove vivono? Hol lakás?
  • Nem messze, fenn az utca végén, a palotában.

Az olasz Irén fölé hajolt.

  • Kapaszkodni, Signoria!
  • Igen – mondta és átkarolta a férfi nyakát.

Olyan könnyedén emelték ki az ágyból az izmos karok, mintha csak csecsemő lett volna. Csodálatos érzés volt, ahogy biztonságban úszott a levegőben. Az utcán hideg szél csapott az arcába, így fejét a férfi mellkasához simította. Csak pár méter és elérik a palotához vezető lépcsőt. Már besötétedett, az oldalkapu zárva volt. Mamika hangosan dörömbölt a kopogtatóval. A lármára az egész udvar odacsődült.

  • Gyorsan, gyorsan! Be a palotába!

A legközelebbi helyiség a nyári ebédlőszoba volt. Ide léptek be mindannyian és Irént egy székre ültették. Közben megérkezett Alexia bárónő is.

  • Istenem! Mi a baj?
  • Már jól vagyok, ne aggódj, Mama!
  • Sétáltunk, egyszer csak erősen köhögni kezdett, majd elájult.

Alexia magához ölelte lányát.

  • Az úr és a hölgy voltak a segítségünkre.
  • Nagyon hálásak vagyunk, mivel viszonozhatnánk? Kérem fogadjanak el egy finom vacsorát.
  • Köszönjük, de mennünk kell. Vándorkomédiások vagyunk és hamarosan fellépésünk lesz a téren. Esetleg nézzék meg az előadást valamikor. Jobbulást a kisasszonynak!
  • Arrivederci!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kulacsné Fekete Éva az Irodalmi Rádió szerzője. Magyar-történelem szakos tanárként dolgozom egy általános iskolában. A világ dolgait a…