A cselló bús hangja betölti az egész hangversenytermet. Zengésébe belehallom a jól ismert szöveget. Erdő mellett estvéledtem, subám fejem alá tettem, összetettem két kezemet, úgy kértem jó Istenemet. A dallamot vibrafon kíséri. Anya és lánya jutalomjátéka. Két művészé, egy vérből. Az utolsó akkord lecsengése után nem hangzik fel a taps. Néma csend uralja a sorok bársonyszékeit, amelyek most még nyikorogni is elfelejtenek. Lassan, csak igen lassan tér vissza a jelen valósága a száz évvel korábbi pásztói múltból, ahol Kodály a népdalt gyűjtötte. Kárpátaljai barátnőm ül mellettem. Könnyes szeméből látom, hogy az elmúlt percekben lélekben messze járt. Dobronyban, a szülőfalujában.
A családból elsőként Csilla nagyapjának bátyja került át Magyarországra. Tehetős kádármesterként 1951-ben tették kuláklistára. Eleinte kihágásokat kerestek nála, mondvacsinált vétkekért pénzbüntetést róttak ki rá. Nem tehetett mást, minden alkalommal fizetett. Aztán egy nap tényleg komolyra fordult a dolog. Azért jelentek meg Nándinál, mert magukkal akarták vinni, hogy lecsukják. Cipésznek nem jó cégér egy árválkodó kaptafa. Hordókészítő sem lehet meg üres fadongák között, megszólnák érte. Nándi már csak ezért sem vetette meg a finom szőlőnedűt. Vidám, jó fellépésű ember volt, így eshetett meg, hogy a télvíz idején alaposan átfagyott pufajkások első szóra, gyanútlanul elfogadták a kínált újbort. Az akkor még fiatalember nagy-nagybácsi viszont – kabátját hanyagul a vállára vetve – nem a pince felé vette az irányt, hanem a hátsó kerteken átfutva egyenesen az erdőbe. Nem nézte, merre, csak mennél messzebb a börtönrácstól.
Hetekig rejtegették a szomszéd faluban, házról házra adták, hogy senkinek ne szúrjon szemet. Nándit mindenki ismerte, hiszen a környéken ő volt az egyetlen kádár. Feddhetetlen mester hírében állt, bárki tűzbe tette volna érte a kezét. Családjának nem üzent, bár majd belepusztult. Kisebbik lánya a szökése előtti napon tette meg az első lépéseket. Jobbnak látta azonban csendben meghúzni magát, az asszonynépek addig vannak biztonságban, amíg nem ismerik a hollétét. Jótevőit sem akarta bajba sodorni, így mielőbb el kellett hagynia – akkor éppen szovjet fennhatóság alá tartozó – hazáját. Nem mindennapi módon menekült meg. Egy koporsóba fektették, szekérre rakták, amit aztán derekasan megpakoltak friss trágyával. Gondolták, abba a bűzölgő ürülékhalomba még az államvédelmiseknek sem lesz kedve beletúrni. Egy hosszú nádszálat vezettek ki a levegőre, azon keresztül lélegzett. A hosszú, szagos utazásra élete végéig emlékezett.
Budakalászon barátoknál talált otthonra, de sajnos nem sokáig. A karhatalom odáig is utána ért, az utcán, sötétedés után fogták le. Az ÁVH-sok nem kímélték, durván rúgták, ahol érték, esélye nem volt egy újabb menekülésre. A recski munkatáborból 1953 szeptemberében szabadult. A kőfejtés és a kínzások hónapjaiban hamar megtanulta a túlélés leckéjét: „Hallgatsz a sírig, vagy te kerülsz sírba.” A magyar Gulág felszámolásakor a fővárosig elhozták, legyengülten vánszorgott a Csillaghegy fái alatt. Még soha nem látta ilyennek az őszt. Rozsdabarna, zsidócsillag-sárga és vérvörös levelek himbálóztak az ágakon, mint a felkötött rabok, varjak károgtak, kerti avarpernye csípte a szemét. Hónapokig ápolták a barátai. Már rügyek pattantak a kerti diófán, mire talpra állt. Nem félt a munkától, mindent elvállalt. Néhány év alatt sikerült egzisztenciát teremtenie, és végre hírt adhatott magáról az otthoniaknak. Felesége és két lánya ekkor jöttek utána. Új gyökeret növesztettek, új remény sarjadt. Fél évszázad elteltével aztán úgy alakultak a körülmények, hogy a kisebbik leányzó, már sikeres üzletasszonyként munkát ígért szegénysorban élő kárpátaljai unokahúgának, Csilla barátnőmnek. Ő a jobb élet és a kedvezőbb lehetőségek reményében hagyta ott Dobronyt.
Végre felharsan a taps. Erőteljes hullámokban szalad végig a nézőtéren, mielőtt vastapssá állna össze. Mint az érett búzamező a szélben. Én Istenem, adjál szállást, már meguntam a járkálást, a járkálást, a bujdosást, az idegen földön lakást. A lelkünket megérintő hangok nem engednek bennünket hazaindulni. Átsétálunk a Margit hídon. Békés, nyugodt a Duna. Az Országház kivilágított tükörképe hosszan elnyúlva fekszik a vízen. Csilla magas sarkúban lépked mellettem. Nem túl kényelmes, de most valahogy nem zavarja. Kipp-kopp, kipp-kopp, kopogtat ütemesen a járda flaszterén. Egy hosszú, aztán megint egy, megint és újra. Könnyen felismerhető az ismétlődő morzejel. T betű, a múlt idő jele. Zavarba ejtően szimbolikus. A múlt a jelenben szignálja magát.
Csilla beszél. Szép családja, magyar férje, három fia van. Nagyon szereti a munkáját, barátok veszik körül. Mégis, valami odaát maradt. Emberség Magyarországon is van. Jó levegő vidéken és a hegyekben. Tyúkok, malacok a falusi ólakban. A kultúráról nem beszélve. A kárpátaljai kis faluban elképzelhetetlen esti program egy színházi előadás vagy komolyzenei koncert. Itt minden elérhető. Az olajozottan lüktető nagyvárosban minden abszolút kerek. Mégis hiányzik valami.
Talán az időtlenség. Dobronyban a ház körüli munkák a mindennapok útszéli terelőbójái. Nem visel senki karórát, bolondnak is néznék. Talán a szabadság. Nincs honnan elkésni. Halaszthatatlan tennivaló sincs, ha fontosabb dolog adódik. Talán a nyíltság. Nincsenek az életterek között határok. Nincsenek titkok. Mindenki mindenkiről tud mindent. Pesten kismamaként egyik védőnőtől a másikig futott, hogy megtudja végre, miért sír naphosszat a gyerek. Dobronyba hazautazva hárman is összefutottak a kertkapuban, hogy segítsenek. Hallották, hogy sír a pici, és nem az okot taglalták, hanem megmondták, mitől hagyja abba. Talán a becsület. A kerítésen áthullott diót, szilvát és a szomszédba elkóborolt tyúk tojta tojást visszaadják a jogos tulajdonosnak. Különben megkeseredne szájukban az abból készült bejgli, gombóc vagy rántotta. Nem az számít, hová pottyant, hanem, hogy kinek az ágáról. Talán az őszinteség. Az a fajta álarctalanság, amikor mindenki pontosan azt mondja és teszi, amit gondol. Az egész év egy vég nélküli farsangi időszak, amikor a falu népe önmagát ölti fel magára jelmeznek. Talán az összetartás. Együtt keresztelnek, együtt vágnak disznót, együtt járnak menyasszonytáncot, együtt aratnak, szüretelnek, együtt búcsúztatják vígan az óévet a kultúrházban, és együtt siratnak halottat. Talán a tisztesség. Vagy talán semmi más, csak a gyökerek.
Észre sem vesszük, hogy elhalt a cipőkopogás. Megszűnt a morzejel, a mellénk szegődött múlt idő. Jó ideje a villamosmegálló jelenében állunk, közben pedig háromszáz kilométer távolságában cikázunk itthon és otthon, haza és szülőföld között. Pro és kontra. Nem mondjuk ki, de mindketten érezzük, hogy a teljességet együtt jelentik már.
Végszót nem találva köszönünk el egymástól. Szép koncert volt. A villamos ajtaja becsukódik Csilla mögött. Intünk egymásnak. A kombínó nesztelenül tűnik el a körút kanyarjában. Egyedül indulok haza. Vagy mégsem? Észrevétlenül a buszomig kísér az Esti dal utolsó strófája. Adjon Isten jó éjszakát, küldje hozzánk szent angyalát, bátorítsa szívünk álmát, adjon Isten jó éjszakát.

Friedler Magdolna "Az év pedagógus írója 2015" és "Az év históriás írója 2017" cím birtokosa. Amióta írni és…