Fáradtan, magába roskadva ült a férfi a buszon. Mintha élete nyolcvanhárom évének összes gondja egyszerre szakadt volna rá hirtelen. Arcát tenyerébe támasztotta, halántéka kis híján a remegő ablaküveghez ért. Másik kezében kopott irattáskát szorongatott. Combján a világos vászonnadrág izzadt redőkbe gyűrődött, a hajlott üléstől inggombjai közül fehér trikó buggyant elő. A nagy melegben minden ablak tárva volt, ősz hajszálaiba bele-belekócolt a huzat. Sápadtan nézett maga elé. Mélyről felszakadó sóhajok kísérték minden lélegzetvételét. Soha nem érezte még ennyire súlyosnak az öregség terhét.
A városban busszal közlekedett. A türelmetlen nyüzsgés már nem az ő világa volt, idegesítette a forgalom. Néhány éve ezért adta el a kocsiját, de nem bánta, így nyugodtan elmerülhetett a gondolataiban. Úgyis mindig a végállomásig utazott.
Olyan részleteket is észrevett, amiket régen, vezetés közben soha. Szinte eufórikus örömet érzett egyik ősszel, amikor a vadgesztenyefákon virágokat fedezett fel. A visszavágott ágak jutalomjátékaként a már felrepedt gubacsok mellett ott nyílt ismét a kezdet. Az elmúlás időleges legyőzése daccal töltötte el idős lelkét. A virágok napról napra kiharcolták a jogot arra, hogy konok elégtételt vehessenek a sorstól. Az öreg gondolatban felhatalmazta őket, hogy az első fagyokig őt is képviseljék ebben a szokatlan bírósági perben.
Barátjának tekintett három liliomfát is. Kora tavasszal a levelek előtt bontották ki virágaikat. Nem féltek kiadni titkaikat, a takarás nélküli őszinteséget hirdették tölcséreikkel.
Legkedvesebb útszéli cimborája egy öreg ház volt, amelynek kerítésén ott függött az ELADÓ tábla. Amióta felfigyelt rá, nem lakták. Leeresztett faredőnyeivel úgy tűnt, mintha aludna. Mint a macska, amikor azt szeretné, hogy ne háborgassák, az ódon épület is lehunyta a szemét. Az időjárás alaposan kikezdte. Kéménye erősen meghajlott, a cserepek foghíjas szemérmességgel takarták a tetőgerendázatot, a sárgás vakolat, már ami megmaradt belőle, amorf alakzatot rajzolt ki a falak téglasorai elé. Repkény és vadszőlő versengtek, ki jut előbb az omladozó párkány magasságába. Pókhálós körablaka mögött lépcső vezetett fel a padlástérbe. Talán ott is volt valaha egy szoba. Elmúlt évek titkait rejtette a ház. Az elvadult kertben törmelék és építőanyag-kupacok jelezték, hogy valamikor nekifogtak már a felújításnak. Aztán elfelejtkeztek róla? Vagy senkinek nem kellett? A férfi átérezte az elhagyatott ház sorsát.
A mai nap meghatározó volt az életében. Ügyvédnél járt. Évek óta lassan érlelődött meg benne az elhatározás, felesége halála óta túl sokat töprengett. Új társai, a csend és a magány, életfogytig eljegyezték, csak álmaiban eresztették el olykor. Visszafelé engedték tekinteni, a jövőbe soha. De mit is látott volna? Elszáradóban volt az emlékek bánattal öntözött gyökere, nem hozott az már régóta új hajtást.
Életerős fának indult az életük, amikor egybekelésükkor az asszonnyal közösen elültették. Vaskos ágakat hozott hamarosan, gyorsan megszületett egymás után a három fiú. Észre sem vették az évek rohamos múlásával, mikor repültek ki. Mindegyik más égtáj felé. Messze, nagyon messze húzta őket az ösztönös erő, amely a vándormadarakat is a nagy útra hívja. Egyiket egy társ, másikat a munka, harmadikat a csillapíthatatlan kalandvágy. Eleinte még csak-csak hazajöttek, aztán ritkultak, majd teljesen elmaradtak az alkalmak. A levelek is ugyanerre a sorsra jutottak. Az ötvenedik házassági évfordulójukat már egymagukban ülték meg. A hatvanadikon pedig egyedül sétált ki a temetőbe a feleségéhez. Akkor hosszan időzött a bordó rózsameténggel beültetett sírnál, hiszen megerősítést szeretett volna kapni egy sorsdöntő kérdésre. Hónapok óta tűnődött már rajta. Közös életük kezdetétől mindig mindent megbeszéltek, olyan magától értetődőek és könnyűek voltak a döntések együtt. Magányosan nem sokra jutott.
A választ sokára, de félre nem érthető módon kapta meg. Olyan teátrális volt az egész, hogy szinte szégyellte, mennyire nem ért a szimbolikus jelekből. Három varjú körözött a sírkert felett, hangos károgásukra lett figyelmes. Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtek, míg a közeli kripta tetejére szálltak. A legélelmesebb egy diót vett észre a fűcsomóban. Rögtön odaugrált érte a nagytestű madarak suta mozgásával, és a betonhoz kezdte ütögetni, hogy hozzájusson a beléhez. A másik kettő mohón vetette rá magát a zsákmányra. Vérre menő küzdelem támadt. A kettérepedt dió a férfi felé gurult. Az események ekkor még jobban felgyorsultak. Váratlanul egy fehér galamb szállt le. Csőrével kikapta a dióbelet, és ahogy jött, olyan hamar el is repült.
Ott és akkor jutott arra az elhatározásra, hogy amíg ereje engedi, eligazítja élete rendezetlen szálait. Ezért kereste fel az ügyvédet. Úgy vágta el a gyerekeihez őt fűző törvényes köteléket, mint annak idején mindháromnál a bábaasszony a köldökzsinórt, vagy fürtös hosszú hajukat nyárelőn a kíméletlen olló. Erélyes mozdulattal. Az elvett juss unokaöccsére szállt, aki öregségére sem hagyta egyedül. Vasárnapokon vendégül látta, és hét közben is gondoskodott róla. Elveszett, vissza nem találó tékozló fiai helyett mégis maradt támasza. Mindig mindenben számíthatott rá.

Fáradtan, magába roskadva ült a férfi a buszon. Mintha élete nyolcvanhárom évének összes gondja egyszerre szakadt volna rá hirtelen. Letette válláról a nyomasztó terhet, elvégezte végre a hóhérmunkát. Kitagadta az örökségből az érdemtelent, és jutalmazta az arra méltót. Különös, régen érzett, elégedett nyugalom járta át.
Esőtlen, forró nyár tombolt, mégis javában virágzott a rozsdás levelű vadgesztenye. Elmosolyodott. Fehér szirmú gyertyatartói eszébe juttatták gyerekkora templomi élményeit, még a tömjénfüst illatát is érezni vélte egy pillanatra. Zavarba jött a váratlanul rátörő emléktől, hiszen nem gyakorolta vallását. Hát milyen virágok ezek? Minek áltatják magukat az elmúlás legyőzésével?
Bekanyarodva, az ismerős sarkon túl rózsaszín díszben köszöntötte a liliomfa is. Ennyire szépnek még soha nem látta. Megdörzsölte szürkehályog kikezdte öreg szemeit. A képzelete játszana vele? Furcsa hangulat szállta meg. Valahogy teljesen természetesnek érezte ezt az abszurd összhangot. Letörölve gyöngyöző homlokát, meglepetten fedezte fel, hogy az ódon épületből időközben takaros kis ház lett. Hogy lehet, hogy délelőtt semmit nem vett észre mindebből? Ennyire lefoglalta volna gondolatait a végrendelet?
Se tábla, se törmelék, se törött cserepek. A redőnyöket felhúzta valaki. A ház kéménye újra egyenesen meredt az ég felé, padlására nem nézhetett be többé avatatlan kíváncsi szem, sárga vakolata a legújabb divat szerint öltöztette fel a téglasorokat. A vadszőlő indái ragaszkodtak egyedül a múlthoz, kitartóan törekedtek az elérhetetlen magasba. Közös életük során ők hová jutottak el? Egy fogazott szélű esküvői fénykép villant fel előtte. Anyáról lányra öröklődő, csipkés menyasszonyi ruha, újonnan varratott gyapjúöltöny, félszeg mosoly, boldogság. Szíve vad kalapálásba kezdett, de valahogy másként, mint régen. Olyan jó lenne már otthon lenni! Szorított a mellkasa, és szorított az a nyolc évtized is, amely mögötte volt. Kiverte a víz. Egyszerre érezte a nyári forróságot és valami kellemesen hűvös ernyedtséget.
Elszaladt az idő, egy kései ebéd jólesne már. A ház ablakában ekkor mintha meglibbent volna a csipkefüggöny. Valaki intett. Neki.
– Hazaértem – gondolta megkönnyebbült örömmel. A szívénél a szorítás végre engedett, és a fekete-fehér emlékkép színessé elevenedett.
A busz ekkor gördült be a végállomásra…

Friedler Magdolna "Az év pedagógus írója 2015" és "Az év históriás írója 2017" cím birtokosa. Amióta írni és…