Sűrű könnytől ázott a puha falevélpaplan a Krókuszvölgyi-erdőben. Gesztenyefiú siratta anyját, kinek sérült törzsét gomba támadta meg, és gyenge ága nem bírta tartani kicsinyét.

  • Mitévő legyek? – suttogta. Hirtelen a szeszélyes északi szél kapta fel, sodorta, sodorta, ám ruhája fennakadt egy galagonyabokron, ő maga meg lebukfencezett az avarba.
  • Bújj hozzám, szirmaimmal betakargatlak! – szánta meg egy virág, és kelyhét fotelként kínálta a csutaklevelétől megfosztott pucér gesztenyefiúnak.
  • Szia! Te ki vagy? Eddig csak anyukámhoz bújtam, de megsebezte egy fűnyíró traktor, és… én leestem a zavarba.
  • Krizantém vagyok. Most itt tündöklöm a kertben, de majd elvisznek a virágpiacra. Anyám mesélte, hogy így lesz. Te hova indultál? – kíváncsiskodott az öntudatos virág, de mielőtt a gesztenyefiú széttárta volna vékonyka kezeit, a zord északi szél újra feltámadt, és vállán repítette tovább. A Nádasberkes-tavaknál egy reszkető kakukk lába elé pottyantotta le.
  • Te ennyire fázol? – kérdezte csodálkozva a madarat.
  • Megfa-fa-fa-gyok! Rabságban éltem egész életemben, de megelégeltem, és megszöktem, hogy eljussak a távoli Afrikába. Most viszont látom, hogy szárnyam erőtlen. Dide-de-der-gek, és hiányzik az otthonom – vacogta csalódottan.
  • Hol éltél eddig? – kíváncsiskodott a gesztenyefiú.
  • Hol, hol, hát az órában! Én egy kakukkos órából szö-szö-szöktem meg! Repülök is haza, otthon legalább meleg van! – És a kicsi gesztenyefiút magára hagyva hazasietett.
  • Piac? Otthon? És velem mi lesz? – ráncolta meg szürke homlokát. Egyszer csak nagyot dobbant a szíve. Megpillantott egy gesztenyefát, mellette egy viseltes, törött fogú gereblyét. Odasompolygott, és finoman megérintette legszélső fogát.
  • Bocsánat, de te miért támasztod a fát? Nem dőlsz le egy kicsit?
  • Szia kis gesztenye! Nem vagyok fáradt! Sőt, alig várom, hogy megragadjon a gazdám, és nyolcvanhatodjára is komposztba seperjük a faleveleket.
  • Hogy mibe? De mindegy is. Úgy érted, nyolcvanhatszor láttad már az őszt? Én leestem a zavarba, és nem tudom mit kezdjek magammal!
  • Bizony – húzta ki magát büszkén a foghíjas, és elmosolyodott a gesztenyeszájon. Maradj itt, én vigyázok rád! – marasztalta.

Így is lett. Mohára fektette, locsolókannából itatta, gesztenyefalevéllel takargatta, és meséivel avarbölcsőben minden este álomba ringatta. Egy zord hideg hajnalon aztán a kis gesztenye olyan mély álomba merült, hogy nem keltette fel őt többet a lágyan hulló hópehely sem.

De ahogy tavasszal elolvadtak a jégcsapok, és megjelentek az első fecskék, vesszőcske bújt ki az avarbölcső helyén. A gesztenyefiú kis karjaival oly erősen szorította a földet, hogy kicsírázott, és pár ősz múlva a magasból figyelte a fehér kővázában hajladozó öntudatos virágot, hallgatta a kis lázadó énekét, és támasztotta a vén gereblyét.

Sáfrány-Tóth Kata az Irodalmi Rádió szerzője 18 éves koromban, nagymamám halálának éjszakáján a tetőtérben a szekrény mögé bújva…