Szohner Gabriella:  Emi ajándéka

ÁTIRAT

– Dehogyis engedlek el egyedül! – szólt Ági a telefonba a kelleténél valamivel hangosabban.

– Anyu, nem lesz semmi baj, bemegyek busszal, délutánra kialszom magam, és majd a barátnőm értem jön – hallotta vissza a kagylóból Emi hangját.

– Nem, nem ez így nem lesz jó!- vitázott tovább Ági a lányával. – Már mindenkivel megbeszéltem, lemondtam a programjaimat. Megértem, hogy egyedül akarsz felkészülni, de reggel ott leszek, beviszlek a klinikára. Azt a napot már rászántam, megvárlak, hazaviszlek, és ha kell, segítek. Tudod, hogy nem ragaszkodnék ehhez, ha a férjed itthon lenne. Ő majd a munkahelyén idegeskedik, én meg itthon. Bármi is történhet veled.

Ági már számtalan évet töltött az egészségügyben, el sem tudta volna képzelni, hogy Emi egyedül menjen el az altatásos vizsgálatra. Az előkészítés, az éhezés, a szorongás kiveszi majd az erejét. Akármi is történhet. Ezért is aggódott, de más oka is volt, hogy a lányával akart lenni. Emi már régóta külön élt tőle, önállósodása azonban már jóval korábban, kiskamasz korában elkezdődött, az óta magasodott kettőjük között egy áthághatatlan válaszfal. Míg Ági sokkal több érzelmet, elismerést, elfogadó szeretett volna kapni a lányától, Emi egyre inkább tartózkodott. Múltak az évek, és Ági egyre fájdalmasabban élte meg Emi zárkózott viselkedését. A lányt nem nagyon érdekelték az anyja dolgai. Nem bántotta meg őt soha, de nem is dicsérte meg semmiért. Áginak rettenetesen hiányzott gyermeke ilyetén szeretete, úgy érezte, olykor az is jobb lenne, ha Emi kritizálná. Akkor legalább érezné a figyelmét. Ági mindennapjaiban ez a rossz érzés hol gyengébben, hol erősebben volt jelen.  Egyszerre csak azt vette észre, hogy kialakult benne egy folytonos megfelelési vágy, vagy inkább már reménység, netán kényszer, hogy olyat produkáljon, amit Emi szívből, lányos szeretettel, egészen elfogad.

Emi tanácsért sem fordult anyjához, frappánsan vezette az életét. Ha elakadt is néha, és hazament, beszélgetéseik közben Ági mindvégig érezte a távolságot. Hiába mesélt sokat a  múltról, arról, hogy bizonyos helyzetekben ő mit gondolt, mit érzett. Ilyen alkalmakkor mindig azt remélte, közelebb kerülnek egymáshoz, ha elmondja, mennyire sajnálja az elkövetett hibákat, bántásokat, igazságtalanságokat, amiket a lányának meg kellett élnie mellette. Ági a lelkét is kiteregette, olykor túlságosan is talán. Emi meghallgatta, gondolt, amit gondolt, és inkább hallgatott, vagy kérdezett. Aztán hazament, és a fal ugyanúgy kettőjük közt maradt. Ági sem ilyenkor, sem máskor nem érezte a lányától érkező feloldozást. Ott maradt benne a folyamatosan lüktetető kényszer, hogy tennie kell valamit Emi szeretetéért. Ezért is ragaszkodott most ennyire a kísérethez. Eminek éreznie kell, hogy mindig számíthat rá.

-Hát jó, legyen akkor úgy anyu, csütörtökön reggel várlak – hallotta Ági a telefonból.

A kórház, ahová mennie kellett, századfordulós, patinás épület, kopottas bútorokkal, a fogasok, a radiátorok formájukkal, cirkalmas öntvényeikkel idézték az előző évtizedeket. Ági számára nem volt idegen a kórházi környezet. Egész életét a betegeknek, az ápolásnak szentelte, könnyedén ücsörgött hát a kényelmetlen padon. Emiben nagy volt a feszültség, de minél idegesebb volt, annál fegyelmezettebb is egyben. Még egy intenzíves orvosi vizsgálatra vártak, aztán valószínűleg még tovább is kell várniuk. Emit is kiküldik még a vizsgálóból, mint azt a fiút, aki itt, mindenki szeme láttára felháborodva fortyogott. Kísérője, egy középkorú asszony sem tudta megnyugtatni. Felkarolták kabátjaikat, és elsiettek valahová.

– Nem a türelmétől lesz világhírű- mosolygott Ági a lányára.

– A pestiek mind ilyenek- szólalt meg Emi – látnod kellene, mi mindenen fel tudnak háborodni.

– Nem gondoltam volna – válaszolta Ági. – Nagyon beteg lehet ez a fiú. Sovány is, sápadt is. Nem csak izgatott és türelmetlen, beteg is.

Ekkor nyílt a labor ajtaja, Emit szólították. Ő igyekezve felállt, teljes nyugalommal lépkedett  a vizsgálóig. Ági büszke volt a bátorságára, a tartására.

– Mindjárt jövök- intett vissza.

– Itt leszek – szólt vissza Ági.

Teltek a percek, a várakozás egyébként ólmosan nehéz idejét megkönnyítették a folyosón zajló események. Fiatal fiúk érkeztek, a másik oldalon megtámasztották a falat egy terem előtt. Mappákat, könyveket igazgattak a karjukban.

-Egyetemisták lehetnek – gondolta Ági. Ők lesznek a jövő orvosai. Ahogy nézte a fiúkat, eljátszadozott a gondolataival. Több évtizednyi gyakorlata, tapasztalata szerint szétosztotta köztük a titulusokat, csupán a kinézetük, és viselkedésük alapján. Az a szőke, jól fésült lesz nagymenő nőgyógyász, az a kövérkés fekete egy nem nagyon menő belgyógyász, az pedig aki, a csoporton kívül álldogál, orrát fennen hordó, eszközöket kezébe váró sebész. Egy bozontos hajú barna, máris nagy lazaságról árulkodott. A testbeszédével közölte, na, ő majd külföldre megy.  Az a szőkésbarna álmodozó pedig, aki pillanatnyilag sem tudja, hol van, az talán eltévedt. Ági jókat kuncogott magában.

Egyszerre csak váratlanul visszatért a háborgó ifjú is, kísérőjével együtt. Amilyen méreggel rohantak el az előbb, senki nem gondolta volna, hogy látják még őket. Az ajtótól sokkal távolabb foglaltak helyet.

A mozgolódás miatt Ági gondolataiba megérkezett az idő. Mennyi ideje lehet már benn ez a lány? Nem túl sok ez egy intenzíves vizsgálathoz?  Nyugtalankodni kezdett, minden sejtjében izzott a feszültség. Egyik pillanatban még türelmetlenül hallgatta a felé áradó folyosói zörejeket, a másikban pedig felpattant a vizsgáló ajtaja, és ő tolókocsiban látta a lányát. Egy beteghordó tolta kifelé. Emi akkor ébredt az altatásból, elesett volt, bágyadt és falfehér. Szívszorító látványt nyújtott. Ági ösztönös mozdulattal vette magához lánya kabátját, majd terítette rá, tudta, hogy az altatásból ébredve nagyon fázni fog a huzatos folyosón. Emi ösztönösen a nyakáig húzta az alkalmi takarót, nem volt még egészen magánál. Ági összekapkodta a cuccaikat és igyekezett a beteghordó után.

Emit egy orvosi szobába vitték, egy vizsgáló ágyra fektették.  A nem túl nagy helyiség egyik oldalán két ilyen állt egy paravánnal elválasztva, a másik oldalon számítógépek, íróasztalok sorakoztak, előttük medikusok, osztályos orvosok ültek, dolgoztak, tették a dolgukat. Nagyon jól esett Áginak, hogy nem tessékelték ki, odaülhetett lánya mellé a keskeny ágy szélére. Kisimogatta Emi arcából az odahullott hajtincseket. Emi anyja keze után nyúlt, s Ági elérzékenyülten, kissé zavarodottan fogott vissza. Lázasan kutatott az emlékei között. Milyen régen is történt utoljára, hogy így foghatta gyermeke kezét. Emi soha nem szerette a testi kontaktust. Hogy most az anyja kezét kereste egy pillanatra megállította Ági szívét.

-Olyan jó, hogy itt vagy- súgta halkan a lány.

A szeme még csukva volt, nem láthatta anyja elhomályosuló tekintetét. Csendesen fogták egymás kezét. Nagyon régen voltak ilyen közel egymáshoz.

Mellettük az orvosok napi feladataikkal voltak elfoglalva, nem törődtek velük. December volt, a készület ideje. Mint mindenki, ők is az ünnepekre, a szabadságára, a pihenésre gondolhattak.

Emi tudatának teljes tisztulását egy hasgörcs vezette be. Miután végigszáguldott hasában a fájdalom, fejében helyreálltak a dolgok.

– Anyu, ezek a nővérek itt olyan aranyosak, annyira rendesek voltak, te is ide gyere legközelebb – súgta.

– Én most jó ideig nem jövök ilyen helyre – válaszolt Ági. – Öt év haladékot kaptam.

Néhány perc múlva Emi már egészen magánál volt, amikor beteghordóval, tolókocsistól megérkezett a morgolódó fiú, igencsak bódult állapotban. Kísérője viharzott utána.

– Na, ő is meglett – mosolygott Emi.

– Hát meg. Túlélte az ártatlan – súgta Ági cinkosan.

Később a családról beszélgetek. Emi anyja nagynénjéről érdeklődött, aki súlyos beteg, és lassan majd ápolásra szorul.

– Nem tudom mi lesz vele – mondta Ági. – A hölgy, aki eddig sűrűn látogatta és segítette, azt mondja, ő nem tudja majd ápolni. Nem azért mert nem akarja, csak nem bírja. Képtelen az ápolásra.

– Nem is mindenki tud ápolni – szólt távolról Emi. – Kell ahhoz valami anyu. Valami, valami  egészen különleges dolog, ami nincs meg mindenkiben. Vagy pedig – sóhajtotta szaggatottan – vagy pedig az ápolóknak… nagyon… kell… szeretniük.

Abban a pillanatban állt meg az idő a kicsiny szobában. Egy szempillantásra, csak egy levegővételnyi időre, de ez elég volt Áginak arra, hogy egész életében végzett munkájának értelmét meglássa. Magyarázatot kapott a sok miértre, az elmúlt negyven évre a betegek között. Szeretett, mint ahogy minden ápoló szeret. Ezzel az egy sóhajjal Emi elismerte őt, vagy legalábbis a munkáját. Szerette volna átölelni ezt a lányt, aki az övé, és elmondani milyen nagy, milyen jelentős ajándékot kapott tőle. Nem volt rá ideje. Emi felült az ágyon, s mozdulata újraindította az óramutatókat. A tudattalanul, ösztönösen átadott ajándéka azonban ott maradt a piciny orvosi szobában, Ági szívében, lelkében. Ha ő személyesen nem is, a foglalkozása, a hivatása, most fényesen csillogó elismerést kapott.

Még néhány percet várakoztak, aztán leleteiket megkapva elhagyhatták a klinikát. Ági hálásan karolta a lányát, aki nem is tudhatta, milyen szeretet-élményt adott anyjának karácsony előtt, egy hétköznapi vizsgálat után, fájdalmak között, altatásból ébredezve.

 

 

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…