Szohner Gabriella: Nem volt számukra hely

 

Emma a hatalmas kórházi ablak előtt állt, a főorvosi vizitet várta. Két hete feküdt már itt. Akkor langymeleg napok követték egymást, bár már december elejét mutatta a naptár. Most sokkal hidegebb lehetett odakinn, könnyű pára gomolygott az emberek körül, meleg lélegzetük pillanatok alatt ráfagyott a felhajtott gallérokra.

-Nyitott méhszájjal nem szaladgálunk!- mondta a doktora két hete, amikor befektette.

Emma elfogadta ezt, hogy babája idő előtt ne jöjjön a világra, mindennél fontosabb volt. Mostanra azonban csak kéznyújtásnyira volt a karácsony, és ő el sem tudta képzelni, hogy külön töltse az ünnepet a férjétől. Éppen eleget küzdött azzal, hogy most először nem otthon, anyánál, hanem külön, a férje családjánál kell töltenie a karácsonyt. Náluk laktak az egyik szobában, amióta megesküdtek. Akár hazamehet, akár nem, egy másféle ünnep előtt állt. A másságtól minden sejtecskéje tiltakozott. Anya és apa nélkül milyen lesz az ünnep? Tervezte ő Robival, így is, meg úgy is, de nem jutottak egyről a kettőre. Megvetette Robival a fát, a díszeket, a szaloncukrot, apró ajándékokat. Aztán ennyi. Csak az otthoni szentestéket idézte az emlékezete, semmi önálló, semmi eredeti nem jutott az eszébe. A főznivalóig sem jutott el.

-Otthon szeretnék lenni karácsonyra – mondta a vizitre érkező főorvosnak, aki hümmögött, meg krákogott, és jó sokáig gondolkodott. Emma csendben várakozott.

Az otthoni karácsony anyával, apával úgy hozzánőtt, mint a füle, vagy az ujjai, vagy mint a hasonmása a tükörben. Nem volt pedig abban semmi különleges, talán még bensőséges sem, áhítatos meg pláne nem, mégis most úgy ragaszkodott hozzá, mint egy érzékeny rózsa a szúrós töviseihez. Anya szent nap délutánján hazaesett a munkából, fáradtan és morgolódva hozzáfogott a vacsorához, a szenes kályhán. Hát, nem ment olyan flottul sem a főzés, sem a sütés. Apa segített, vizet hozott, szenet, és ha már volt ideje, feldíszítette a fenyőt az Emma által cérnaszálra kötött szaloncukorral. Aztán megvacsoráztak, és megjött a Jézuska. Késő este végtelenül fáradtan, elcsigázva bújtak ágyba. Még álmaik sem voltak azon az éjszakán. Emmába mégis úgy beleégett a szent este hangulata mindenféle morgolódásával együtt, hogy most itt, a kórházban, majd kettéhasadt a szíve. Azt hitte bele fog halni, ha ő ebből kimarad.

Könyörgőre fogta a dolgot. Tudta, hogy mindketten jól vannak, és szentül megígérte, hogy nagyon vigyáz majd magára.

-Azonnal visszajövök, ha szokatlan dolgot tapasztalok! – ígérte meg még egy szuszra.

A doktor nehezen adta be a derekát, de igent mondott Emmának, aki örömében éppen csak ki nem ugrott a bőréből. Mégiscsak lesz otthoni karácsony! Azon nyomban telefonált Robinak.

– Hazamehetek! Hallod? Ha letelik a műszakod jöhetsz értem! Hozd anyuék ajándékát, meglátogatjuk őket is! Lehet, hogy ott is maradhatunk.

– Nyugi, nyugi! Megyek érted! – hallotta Robi hangját a másik oldalon.

Délután érkezett Robi, Emma annyi időt sem hagyott neki, hogy a kabátját levegye, rakéta sebességgel hagyták el a kórházat. Aztán meg jó sokat vártak az egyre hidegebbé és üresebbé váló városban a buszra, ami kivitte őket a város szélére, a szülői házba. Zakatoló szívvel léptek be az ismerős ajtón. Emma titkon azt remélte, hogy anyja megérzi mi zajlik benne, és meghívja őket ma éjszakára. Neki tudnia kell, hogy mostani otthona még kicsit sem tudott az övé lenni. Anyja ott állt a tűzhely mellett, ahogy minden szenteste, rakta a tüzet. A kályhán halászlé rotyogott, illata bekúszott Emma üres gyomrába. A feszült csendből Emma érezte, hogy szülei nemrégiben veszekedhettek valamin. Nem csodálkozott, a vita hozzánőtt az ünnephez. Az jobban zavarta, hogy az otthoniak cseppet sem örültek a lányuknak. Zötyögött a beszélgetés, kényszeredett kérdésekre, muszáj válaszok születtek.

-Anya! Nem maradhatnánk itthon ma este veletek? – kérdezte váratlanul Emma.

Anyja ránézett. A tekintetében minden benne volt. A meglepetése, a bánata, a keserűsége, a kilátástalannak vélt élete, még Emma képtelen kérése is.

– Itt? Hol akarnátok itt aludni? – kérdezett vissza zavartan.

Láthatóan nem számított sem vendégre, sem a külön munkára, hogy helyet készítsen nekik.

– Sehol anya. Hazamegyünk – nyugtatta Emma az anyját és szipogva nyelte a könnyeit.

– Megfázhattam- magyarázkodott fátyolos szemmel. – Menjünk haza Robi!

Amikor elköszöntek, már éjszakai sötét volt odakinn. Az óra hatot mutatott.

-Ha szedjük a lábunkat még elérjük az utolsó vonatot- mondta szokatlanul keményen Emma.

Szédült, de tartotta magát. Váratlanul érte, hogy anyja nem marasztalta, az otthoni karácsony illúziója elszállt a fojtogató, sűrű lignitfüsttel. Fájdalmasan lüktetett benne a tudat, hogy ő már nem tartozik ide. A sarkon megállt, visszafordult, és jól megnézte még a szülői házat.

Keserves hideget hozott a feltámadó északi szél. Emma nehezen vitte a nyolc hónapos terhét. Robi cipelte a kórházi cuccot, miközben segítette Emmát. Fogták egymás kezét, nekifeszültek a szélnek, a védekezés mindkettőjük hátát meggörbítette. Testestől-lelkestől remegtek. Színes karikák játszottak vad táncot Emma szeme előtt. Éhes gyomra hatalmasat korgott, ma még alig evett valamit. Igyekezniük kellett volna, de nem volt erejük hozzá, csendben lépkedtek egymás mellett az elnéptelenedett utcákon.

-Legfeljebb a váróteremben alszunk – mondta lihegve, kesernyésen Emma.

Az utolsó pillanatban léptek fel a vonat lépcsőjére, a szerelvény nagyot rándulva indult. Mire hazaértek, amit Emmának otthonnak kellett volna éreznie, öreg este lett. Robi szülei már régen túl voltak vacsorán és karácsonyon, meg talán rajtuk is. Nem gondolták, hogy a fiatalok ilyen későn még hazamennek. A szenteste semmivel sem volt másabb itt, mint bármelyik másik este. Nem volt fényes ünnep a karácsony.

Az egész házban hideg volt. Hideg volt az előszobában, ott árválkodott a Robi által vásárolt fenyőfa, betámasztva az egyik sarokba. Hideg volt a konyhában és hideg volt a szobájukban is. Emma le sem vette a kabátját. Robi a szobai kályhával szöszmötölt, Emma lehúzta a viseletes ágyneműt, legalább egy valami legyen ma kifogástalan. A kályha átmelegedett, duruzsolni kezdett. Üvegajtóján átpiroslottak az izzó hasábok. Robi egy tálcán hozott némi harapnivalót. A két fiatal a kályha elé telepedett. Míg eszegettek, Emma könnye újra kicsordult. Fájdalom volt benne, harag és keserűség. Milyen végtelenül egyedül vannak! Senki szívében nem volt hely a számukra? Otthon sem. Itthon sem.

Robi átölelte pityergő feleségét, és átadta első, férjként vásárolt ajándékát. Egy fekete kötésű könyv volt. Fedelén arany betűk csillantak a kályha fényénél.

– Szent Biblia- olvasta Emma. Kérdőn nézett a férjére.

– Minden új családba kell egy- magyarázta Robi.

Robi aztán hamar elaludt. Emma beleolvasott az újonnan kapott, számára ismeretlen könyvbe. Egy viselős asszonyról olvasott, Máriáról, és a férjéről, Józsefről, akiknek nagyon régen népszámlálásra kellett menniük egy Betlehem nevű városba. Ott akkora volt a tömeg, hogy sehol nem jutott nekik szállás. Azon a szent éjszakán Mária egy istállóban fiút szült és Jézusnak nevezte el.

-Nekik sem, nekünk sem jutott hely ma senki szívében – gondolta fájdalmasan Emma.

A szobában csend volt. Csend, mint a fiatalasszony könnyeinek belsejében. Később őt is elnyomta a meleg levegő. Álmában a szülői házban járt. Az ablakból nézte anyát és apát. Majd látta Robi szüleit is. Akkor és ott nem fájt, hogy szeretet nélkül látja őket. Aztán magukat látta. Egy kis gyermekkel ültek a feldíszített fenyő előtt, fényesen csillámló szobában, dúsan díszített asztal mellett. Robi a fekete kötésű könyvből olvasott fel. Váratlanul kopogtatást is hallott. Az ajtó előtt négyen toporogtak. Anya, apa, és Robi szülei.

Ő pedig nagy örömmel tárta szélesre a karjait.

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…