A gépkocsi egyenletes zümmögéssel falta a kilométereket. A fülkében két ember utazott, apa és fia. Hazafelé tartottak. Mindketten szótlanul bámultak ki az szélvédőn, a fiú az utat figyelte – hiszen ő vezetett – az apa csak úgy öregesen meredt maga elé, gondolkodott. A csendet csak a rádióból szűrődő zene törte meg, némiképp. Házak maradtak el, néha egy egy lassabban haladó járművet előztek meg, de még húsz-egynéhány kilométer állt előttük. Az apa törte meg a csendet.

– Tudod fiam, én azért haragszom apámra – az öreg, a fiú nagyapja már legalább húsz éve elment, már a másik világról figyelhette ezt a mondatot, ha egyáltalán onnan lehet ilyesmit figyelni – mert tudod ő részt vett az I. világháborúban, mint népfelkelő, de katonai pályafutása nem tartott túl sokáig. 1917-ben olasz hadifogságba került a fronton, valahol Isonzó környékén, majd csak 1918-ban az év vége felé keveredett haza. Ahelyett, hogy kipihente volna a háborús fáradalmait és megerősödött volna fizikailag, nem bírt a vérével és rögtön intézkedett, hogy én kilenc hónapra megszülessek. Látod fiam ez a nagy bűne néhai nagyapádnak, én meg most ennek iszom a levét. Ezért van ennyi bajom az egészségemmel.

A fiú hallgatott. Elgondolkozott azon amit hallott. Apa haragszik nagyapára? Hm. De hiszen apa 1943-ban nősült, majd ment is rögtön a frontra. Járt az összes keleti hadszíntéren. 1944-ben – a visszavonuláskor – Győrből jöttek volna vissza Székesfehérvárra élelmiszert vételezni – mert apa a hadtáp gépkocsizója volt – amikor orosz fogságba került. Innen egyenesen Szibériába vitték, ahol 3 évig építették a vasútvonalat, embertelen körülmények között. +30 és – 50 között szinte minden hőmérséklet előfordult. Az ennivaló sem volt igazán változatos. Többségében csalánlevest kaptak, ha néha krumpli is jutott az már nagy szó volt. Sokan haltak meg, aratott a hasmenéses halál. De ki törődött a hadifoglyokkal, amikor a tábor őrei, parancsnokai, tisztjei is mind száműzött foglyok voltak. A dühöt meg ezért, csak le kellett vezetni valakiken… erre voltak jók a hadifoglyok. De túlélte. Csont-soványan, alaposan megtörve, de 1947 végén, úgy november tájékán végre hazaérkezett. Azután ’48-ban megszülettem én… Mosoly szalad végig az arcán. Csak ennyit mondott:
– Apa… akkor mit mondjak én?

Az öreg egy pillanatra elkomorodott, úgy mint amikor egy másodpercre a napot eltakarja egy felhőpamacs. Azután,egyszerre, mintha egy láthatatlan karmester intésére történt volna, mindketten felnevettek. Igazi, jóízű nevetés volt. Igazi szívből jövő! Kisvártatva az apa szólalt meg:

– Nagyon igazad van fiam… nagyon igazad! De azt hiszem most az egyszer nem mégy vele semmire…

Hegedűs Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Hegedűs Gábor. Szeged melletti településen Algyőn lakom. Nem itt születtem, hanem…