A hajnal hideg. Vagy inkább az éj, mert világosságnak még nyoma sincs. Csak a sötétség hömpölyög keresztül a szobán.  Apró fények pislákolnak: az elektromos készülékek, a tévé, video, a telefon ledjei hunyorognak messze a falak mentén, valahol a sötétség leplének mélyén.

Nyitott szemmel fekszik az ágyban. Az ébredés kábulata még nem hagyta el. Sosem tud aludni utazások előtt. Nem moccan, nehéz a mozgás. Nemsokára hajnalodik. Nemsokára indulni kell.

Párja mellette szuszog. Testéből sugárzik a meleg, illata bársonyosan öleli körül, visszahúzza az álmok mélyére. Egy utolsó ölelés, egy utolsó csók a dióbarna hajkorona alá, a nyakszirtre. Lágyan, nehogy felébredjen. Nehéz lenne az elválás. Mindig nehéz. Hosszú évek óta. És most újra menni kell.

Feltápászkodik. Az ágy halkan nyikordul fel. Lenyomata ottmarad a gyorsan hűlő lepedőn. Villanyt nem gyújt, de az ablakhoz lép, a függönyt kissé elhúzza. Sápadtan szüremlik be a holdsugár, ezüst ragyogásba burkolja a szobát.

A folyosón csend, csak a falióra ketyeg halkan. Szú perceg a küszöb alatt. Máskor recseg a parketta a léptei nyomán. Most nem.

Az utca melletti szobában nehéz a levegő. Az éjjeli lámpa fénye aranyban füröszti a két alvó testet. Úgy fekszenek begubózva, egymást átölelve, ártatlanul, mint két törékeny pólyásbaba. Nem is volt olyan régen, mikor még azok voltak. Lehajol, óvatosan puszit lehel a kicsiny homlokokra, beszívja hajuk illatát. Emlékezni fog rájuk. Mindig.

A konyhában még érzik az előző napi vacsora illata. Mosatlan tányérok tornyosulnak a csapnál. A hűtőgép bódítóan duruzsol. Jó lenne visszafeküdni az ágyba, párja mellé, de nem lehet. Reggelizni is kellene, de nem tud. Sosem tud enni indulás előtt.

Egy darabig a szobában ácsorog. A bútorokat, a képek sziluettjét nézi. Fény nem kell, emlékszik mindenre. Raktározza az emlékeket.

Itt az idő.

Az előszobában a fogason a ruhák úgy lógnak, mint birkák a mészáros kampóján. Kellene a ballonkabát, hideg a hajnal. Az ajtó előtt visszafordul, az utolsó emlékeket issza be a házból. Fáj itthagyni mindezt.

Az ajtó nehezen fordul. Beáramlik a kinti hideg szél. Bőröndöt nem visz. Nem csomagolt.

A kapu előtt köd száll. A ködben állnak. Ketten. Már várják. Azt hitte, csak egy kísérő lesz. Mindig így képzelte. A szürke alakok mögött nagy autó fekete sziluettje. A hegyek mögött vörös izzás. A nap felkelőben.

***

Elisabeth Smith, John Smith utazóügynök felesége rossz kedvvel ébredt. Átfordult a másik oldalára, odabújt mellette fekvő férjéhez.  Majd felsikoltott. Nem érdekelte, hogy a hangra felébrednek a gyerekek. Csak sikított, szünet nélkül.

Komor Levente az Irodalmi Rádió szerzője. Történetek dörömbölnek a fejemben.Ki akarnak törni.Néha engedem. Valamikor régen születtem, talán Budapesten,…